III. {Sorokba fulladt lelkek - Prológus}
2018. november 23., péntek 02:35 • Hana0 komment
 Ahoy! Tudom, tudom, ezt ismeritek...

már akik a régi blogomon is olvasták, azok biztosan.
Nos, had mutassam be a jelenlegi legnagyobb projektem. Mit ne mondjak, már eleve az egész téma egy nagyobb kutatást is igénybe vesz, mert azért mégis csak hitelesen akarom ábrázolni a történetet.  
Nagyon a szívemhez nőttek a karakterek, és azt kell, hogy mondjam, ezzel dolgozom a legtöbbet. Igazából annyi újdonság mindenkinek van, hogy átírtam, javítgattam, pontosítottam benne egy-két dolgot.
Erősen dráma, és hogy is fogalmazzak... Megrázó. Szóval nem véletlenül ül ott az a 18+-os jelzés, mindenki csak saját felelősségre olvassa!



18+

- Öcsisajt, ne feledd, hogy a főnök hívat! – kukkantott be Jayce ajtaján Dolores. Durva, kék-fehér csíkos vászonruhája ropogva sercegett minden egyes lépésénél. Vastag, erős szálú fekete haja szorosan feltűzött kontyban pihent a feje tetején. Nem az a tipikus, unalmas védőnői frizura volt, egy elegáns fonat tekeredett bele a kontyba. Dolores mindig is igyekezett megőrizni a kifinomult nőiességét.  Bőrének kissé sötétbe hajló színét afroamerikai származású nagyanyjától örökölte. 
- Fasza. – A mormogás hallatán Dolores megállt az apró irodában, és kissé összevonta finom ívű fekete szemöldökét. – És amúgy sem kéne így hívnod, rohadtul ciki – fordult meg a székével a fiatalabb férfi, és a nővérére nézett. 
- Márpedig így hívlak, de nyugi, csak privátban – lépett közel az öccséhez és megcsípte az arcát, mire ő durván ellökte a kezét. 
- Hagyjál már, a reggelimet sem ehetem meg békésen? - emelte fel a hangját, mire nővére rosszallóan felsóhajtott.
- Ez egy elmegyógyintézet, ha békére vágysz, menj inkább szerzetesnek – tette csípőre a kezét Dolores és megrovón pislogott csokoládészínű szemével a székben ülő férfira, aki válaszul  kelletlenül felsóhajtott. 
- Jayce... - kezdte volna lágyabb hangon Dolores, de mondanivalóját megszakította egy hangos visítás. A váratlan zajtól összerezzentek. Dolores a leharcolt, bőrszíjas karórájára pillantott.
- Ez a Négyszázötvenhatos lesz, mennem kell. Te pedig hámozd le magad arról a székről és menjél a főnökhöz, Jayce! Ja, és munka után beszélnem kell veled! – pillantott még vissza az ajtóból, majd recsegve elviharzott. Erre Jayce fintorogva elhúzta a száját. Nem kedvelte, amikor nővére anyáskodott felette. 
- Csoda, hogy ettől a ruhától nem kapnak agybajt a betegek – dünnyögte az orra alatt menet közben Dolores. – Nem kellett volna ennyire kikeményítettem... ezekre a mosónőkre semmit sem lehet rábízni! – mormogott magában tovább, majd mély levegőt véve belépett a Négyszázötvenhatos ajtaján, ragyogó mosoly kíséretében. 
Eközben hátra maradt öccse kezébe fogta a nyeszlett párizsis szendvicsét, és elindult az ellenkező irányba, a lift felé. Álmosan túrt bele sötétbarna, kissé hullámos hajába. Azon kedzett morfondírozni, hogy lassan megint fodrászhoz kellene mennie. Útközben barátságosan integetett a betegeknek. Néhányuk habzó szájjal csendesen üldögélt a sárga foltos tolószékben, de akadtak olyanok is, akik mit sem törődve az emberekkel, önmagukat simogatták. Mások hörrgő hangon, nyálat csorgatva sétáltak egy-egy nővér társaságában. A zöld-fehér kockás járólapon, hogy önmagát szórakoztassa néha csúszott egyet lendületből. Ezt látva egy-két páciens, akik még nagyjából öntudatuknál voltak, reszketve vagy éppen nyihogva felkacagott. Laza mozdulattal állt meg az ósdi lift előtt, miközben harapott egyet a szendvicséből. Míg várakozott végignézett a tapétázott folyosón, melyet néhol hányás és ismeretlen eredetű vérfoltok tarkítottak. 
- Helló Mosee! – intett egy ingatagon járó, kopasz hetven éves férfi felé, aki lyukas pamutpapucsban, kockás pizsamában felé közeledett. Amint meghallotta a barátságos üdvözlést, fejét hátra vetve örömteli gurgulázásba kezdett, majd megállt Jayce mellett. Áradt belőle a pisiszag, de a fiatal orvost ez egyáltalán nem zavarta. Már minden kellemetlenséghez hozzászokott. 
- A szokásos reggeli séta, öregem? – vigyorgott az idős emberre, teli szájjal. 
- Hááá! – hangzott a vidám felelet, majd az öreg kedvesen megpaskolta Jayce fenekét. 
- Aztán csak csínján az indulatokkal, haver – kacsintott rá, mire az öreg fogak nélkül vigyorgott rá, majd újabb fenék veregetés után tovább csoszogott. 
Hangos csilingeléssel, majd egy nem túl biztató reccsenéssel megérkezett a lift. A nehéz vasajtó kinyílt előtte és belépett a helyiségbe. Hatalmas belső terében két tolóágy is kényelmesen elfért. Jayce sokkal jobban szerette ezt használni, mert biztonságban érezte magát. A személylift nyomasztotta, tiszta rács volt az egész, és az ajtaja sem volt önműködő. Megnyomta a negyedik emeletet jelző fekete gombot. Mehetett volna lépcsővel is, de akkor a zárt osztályon keresztül vezetett az út a legfelső emeletre. Oda pedig semmi pénzért nem teszi be többet a lábát. A második emelet, ahol az irodája is volt, tökéletesen megfelelt neki. Itt csak egy kicsit voltak labilisek az emberek, és őket leginkább a rokonok dugták be, hogy ne keljen velük többet foglalkozni. Inkább önmaguk számára voltak veszélyesek. Jayce kedvelte őket egytől-egyig. Mindegyikben megtalálta ez értéket, és szeretett velük foglalkozni. 
A Spotlight Intézet igazgatója a negyedik emeleten trónolt, ahol inkább csak irodák és irattárak voltak. Ezekben tárolták az aktákat, és itt történtek a befogadáshoz szükséges intézkedések, tárgyalások is. Közkedvelt intézet volt, mert itt a dolgozók igyekeztek a páciensekkel a lehető legemberségesebben foglalkozni, ami a többi helyre nem volt jellemző. Az igazgató elve az volt, hogy ezeknek a lelki szegényeknek is meg kell adni a jogot, hogy emberként éljenek, nem pedig kísérleti patkánykét. Ebből kifolyólag sok más intézetből is vettek át betegeket, ha úgy találták az alany kiérdemelte a figyelmüket. Vagy éppen különleges esetnek számított. Morrison Hansel imádta a különleges és egyedi eseteket. Jayce pedig attól tartott, hogy megint egy fuvarral akarja megbízni. A negyedik emelet sokban különbözött a többitől. Vörös kárpit fedte a járólapot és fehér, virágmintás, már-már zavaróan tiszta tapéta fogadta az arra járókat. Végül is a lehető legjobb benyomást kell kelteni a rokonokban, ha ide akarják hozni a beteget. Úgysem látogatták meg őket a legtöbb esetben, így a többi emelet állapotára már kevés figyelmet szenteltek. 
Jayce kopogtatás nélkül nyitott be Morrison fényűző irodájába. Az ablakok mindig tisztán csillogtak, kölni és szivarszag lengte be a helyet. Disszertációk és friss akták tornyosultak a diófa asztalon. A falat pedig beborították a diplomák és az orvosi elismerésről szóló oklevelek. Az igazgató éppen bőszen telefonált és határozott hangon magyarázott valamit a narancssárga kagylóba, miközben ujjaival a fekete zsinórt csavargatta. Morrison magas, langaléta ember volt, fekete göndör haja a válláig ért, és mindig frissen mosott volt. Márkás inget hordott, amit szerényen elfedett a hófehér köpenye alatt. Jayce mit sem törődve a tárgyalással, lehuppant az asztal előtti karfás székbe és nekilátott elfogyasztani szendvicsének a maradékát. Nem érdekelte a beszélgetés, saját gondolataiba mélyedt. Az élet megtanította arra, hogyan zárja ki magát a külvilágból. A telefon kattanása zökkentette vissza a valóságba. Morrison összekulcsolt kézzel és szálegyenes háttal ülve bámult rá. Kissé mérgesen nézte, ahogy a fiú hangosan nyammogja az utolsó harapást a szájában. Megköszörülte a torkát és kissé éles hangon megszólalt.
- Jó reggelt, Mr. Hansel.
- Nem áll jól neked ez a mesterkélt hang, az öcséd vagyok! – forgatta a szemét Jayce.
- Apánk forog a sírjában. Még Dolores is tudja az illemet. És ez nála nagy szó... Igazán megbecsülhetnéd ezt a helyet, amit apu ránk bízott. 
- Én megbecsülöm – bólogatott lelkesen Jayce. – Kurva jó hely. 
- Nyeld már le azt a hülye szendvicset és fejezd be a komolytalankodást! – dörrent rá a bátyja. Jayce megadóan felemelte a kezét. 
- Mondjad, mi kéne – Morrison megdörzsölte a halántékát. 
- Az őrületbe kergetsz.
- Nyugi, jó helyen vagy, itt gondoskodunk rólad – vigyorgott rá szemtelenül, mire a bátyja engedett a szigorú álarcán és felnevetett mély, öblös hangján. 
- Nos, vár rád egy fuvar.
- Ó, ne már! Én pszichiáter vagyok, nem pedig taxis! – fakadt ki Jayce. – Egy kibaszott embered sincs, akit ugráltatni tudnál?
- Éppenséggel lenne emberem. De ezt neked kell elintézned – nézett komolyan a fiú sötétbarna szemébe Morrison. Jayce ismerte ezt a tekintetet. Valami gebaszos dolog lehet. Mindig őt küldte, ha egy gebaszos embert kellett elhoznia. Addig rendben van, míg nem kell egyiket se elvállalnia. Soha többet nem megy bele abba, hogy elvállaljon a zárt osztályról valakit. Soha. 
- Rosszul kezdődik… - emelte a plafon felé a szemét. – Szerencséd, hogy a bátyám vagy. Ha valami kopasz, fontoskodó faszfej lenne itt a góré, tuti ráborítanám az asztalt. 
- Megtisztelsz azzal, hogy ilyen kegyes vagy hozzám – kacagott fel megint az idősebbik testvér. 
- Na, mondd, honnan kéne elhoznom a friss husit! Megöl a kíváncsiság - könyökölt az asztalra, majd elővette a zsebéből a másik szendvicsét, és enni kezdte. Morrison kiguvadt szemekkel nézte a testvérét. 
- Hogy a rákban van neked minden zsebedben kaja? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Sok a fogyasztásom, még növésben vagyok. Tudod, a kistesók mindig növésben lesznek – hangzott a felelet, mire a bátyja elvigyorodott. Aztán olyan hirtelen el is komorodott. Az asztalra könyökölve összekulcsolta a kezét, és rátámasztotta az állát. 
- Kemény ügy ez, de muszáj volt. Nem tehettem mást. 
- Tudom, te sose tehetsz mást – forgatta a fiú a szemét.
- Ezt most még nem érted. Gyűlölni fogsz ezért. De muszáj. Nagyon muszáj.
- Nyögd már ki, kérlek, ne húzzad! – Jayce-nek rossz érzése támadt. 
- Helgenes ügy – nézett mélyen az öccse szemébe. Jayce abban a pillanatban kiköpte a szájában tartott falatot, ami szépen beterítette Morrison asztalát. A férfit nem különösen zavarták a megrágott darabok az asztalon, tekintetét a dühödt testvérére tapasztotta.
- Mi a fasz? Ez most komoly? Megőrültél? – állt fel a székből, és tenyerével rácsapott a bútorra.  
- El kell hoznod onnan valakit – kimért hangja még jobban felidegesítette a fiatal orvost.
- Normális vagy? Arról a helyről? Az egy temető! Onnan nem lehet kijuttatni senkit! Az a Pokol. Ha ki is hozol valakit, te azt sosem hozod helyre! Még az itteni zárt osztályra sem való. Mi a francot szívtál?
- Tartozom neki ennyivel, hogy nem ott hal meg – csuklott el Morrison hangja -, hanem kihozom. 
- Ne szopass, hozd ki akkor te, de én nem vállalom ezt be! 
- A mi kegyelmünk jár neki. Ott nem hagyom meghalni.
- Kurva jó, akkor haljon meg itt, vagy mi a tököm? – Jayce már kiabált, magában pedig elcsodálkozott, Morrison hogy képes megőrizni a higgadtságát. Csöndben bámultak egymásra. 
- Te szívtál, öregem – huppant vissza a helyére Jayce, és beletúrt a hajába. – Azt hittem letetted a cuccot – bámult a testvérére. 
- Ide hallgass, Jayce, ezt meg kell tennem érte. Ha meglátod, te is rá fogsz jönni, miről beszélek. 
- Tehát ide hozol egy haldokló őrültet – szögezte le hűvösen.
- Nem haldoklik. Meg fogjuk menteni – hangzott a tárgyilagos válasz.
- Parancsolsz? – tátotta el a száját a másik. Morrison előhalászott egy szivart és meggyújtotta. Hangosan kifújta a füstöt. 
- Figyelj, akit el fogsz hozni, be akarják ültetni a villamosszékbe. Viszont nem hagyom, hogy ők megöljék – előre dőlt, hangját pedig suttogásra vette. – Végre hajtjuk rajta a lobotómiát – Jayce elsápadt. 
- Azt a kurva életbe, Morrison! Lobotómia? Mindegy lenne, ha elvágnád a torkát! Azzal nem mentünk meg senkit! Ez a világ legelbaszottabb elmélete. Hogy a lobotómia megold mindent, a nagy lófaszt! – üvöltötte, és Jayce érezte, hogy hirtelen nagyot ugrott a vérnyomása. Borzasztóan megkívánta a gin-tonikot. Legszívesebben már most meg sem állt volna egy kocsmáig. 
- Vannak emberek, akiknél csak ez az egy megoldás létezik. Menthetetlen emberek. – Kimért pillantással nézett testvére feldúlt tekintetébe. A fiú maga volt a háborgó tenger.
- Te is jól tudod, hogy mi történt Rosemary Kennedy-vel! Egy krumpli lett belőle!
- Voltak hibái a módszernek. Én is jól tudom. De az orvostudomány ezeknek a kudarcoknak köszönhetően tart most itt. A hibákból tanultunk. Viszont vannak olyan kivételes esetek, amikor nincsen más út. Amikor hiába a gyógyszer. Hiába a kezelés, ők…
- Ennyi erővel hagyd őt a villamosszékben! – vágott a szavába indulatosan Jayce. – De a francba, hát az már nem illegális? Mi van Helgennel? – temette reszkető tenyerébe a homlokát.
- Helgen, bár külsőleg eléggé rottyant állapotban van, és a betegekkel sem bánnak jól, te is tudod, hogy sok zöldhasú van a markukban. Helgen az a hely, ahova már nem ér el a törvény. Ezért választottam ki őt. Nem engedem meghalni. 
- Mindegy neki, mert így is, úgy is kurvára hulla lesz. És elmész a picsába, én ide nem hozok egyet se, hogy mégjobban elbasszuk!
- Akkor vállald el, hogy rendbe hozod – dőlt hátra a bőrfoteljében Morrison, miközben ujjaij között forgatta a szivarját. Jayce torkán akadt a szó, és eltátotta a száját. 
- Te most arra utazol, hogyan tegyél engem idegronccsá? Te eszement vagy! Nem vállalok el senkit. Soha. Te is jól tudod, miért nem! Ez rohatul szemét húzás tőled és övön aluli! – meredt rá bátyjára, miközben szeme villámokat szórt. Testvére pedig ahelyett, hogy visszakiabált volna, higgadtan válaszolt.  
- Jayce. Tudom, hogy nem egyeznek a lobotómiával kapcsolatos elveink – mélyet szippantott a szivarból, majd kis köröket fújt ki. Szórakozottan nézte, ahogy eltűnik a füst, majd újra az öccsére nézett. - Viszont, mint bátyád, azt tanácsolom, adj magadnak még egy esélyt. Ha annyira megveted ezt az eljárást, akkor a te elveid szerint megmentheted az életét. Viszont, ez csak a te döntésed. Miután idehoztad, két napod van eldönteni, hogy vállalod vagy sem. Ez a lelkiismereteden múlik. Te jó pszichiáter vagy, Jayce. Rájuk specializálódtál. És jól csináltad. Adj magadnak még egy esélyt. De ha mégsem vállalod el, akkor is legyen tiszta a lelkiismereted. 
- Szemét vagy – morogta a fiatal orvos. – Tudod mit, én leszarom. Csak azért hozom el, mert te kérted. Viszont kurvára nem érdekel. Sem az, hogy mi lesz vele, se az, hogy mi nem lenne vele. Én végeztem velük. Egy életre. Mondhatsz te bármit! – Morrison mélyet sóhajtott. A szivart a hamutartóba dobta, majd elővett egy vaskos aktát, és Jayce elé tolta. 
- Mi ez, egy regény? – bámult megrökönyödve a sárga kartonra. – Ez a faszi eléggé elkúrt életű lehet – felelte közönyösen, és esze ágában sem volt még a nevet se elolvasni. Hátrébb húzódott, mintha leprás lett volna. Morrison ingerülten megcsóválta a fejét. 
- Ez egy nő! És olvasd el! 
- Leszarom! – mondta Jayce erősen szótagolva, majd nagy lendülettel felállt. – Még ma elhozom, hogy túlessek ezen a baromságon - Morrison is felállt, kezében a súlyos aktával és még mielőtt Jayce kisurranhatott volna az ajtón nélküle, elállta az útját. 
- Vidd már magaddal, ne gyerekeskedj, nem forgattam leprás takaróba! – Jayce duzzogva kikapta a kezéből a mappát, és gyorsan a hóna alá csapva kikerülte magas testvérét.
- Olvasd el! – kiáltott utána az ajtóból Morrison, miközben Jayce már a liftet várta.
- Faszom ebbe a kurva mappába! – ordított vissza, mire néhány ajtó kinyílt és kíváncsi tekintetek fürkészték a jelenetet. 
- Bánj vele finoman! - kiáltotta Morrison, mire megérkezett a lift. Jayce pedig a még gyorsan bemutatott a bátyjának, majd belépett 


Jayce útja nem az irodájába vezetett, hanem egyenesen ki az udvarra. Kellemes őszi szél borzolta meg az elszáradt leveleket. A kertet, amit még Mrs. Hansel álmodott meg, minden arra tévedt látogató az egekig dicsérte. A három testvér anyja szentül hitte, hogy a kellemes illatú növények és a színpompás virágok megnyugtatják a betegek lelkét. És milyen igaza volt! A Spotlight Intézet összes betege - már akiknek engedték az udvaron tartózkodást -, rendbontás nélkül és békésen üldögélt kint a kertben, minden évszakban. Ahogy Jayce leszaladt az intézet bejáratának a lépcsőjén észrevett néhány lakót és nővért, akik a levelekkel borított teraszon voltak. Jó kedvében mindig oda szokott menni a kint lévőkhöz beszélgetni, de jelenlegi állapotában nem volt kedve senkivel sem szóba állni. Szélsebesen lépdelt a parkolóban álló ezüstszürke furgonhoz, majd bevágta magát az ülésre. Hátra pillantva meggyőződött arról, hogy minden a helyén van, és az autó készen áll egy újabb nehéz eset fogadására. Az aktát rádobta az anyósülésre, és onnantól kezdve pillantásra sem méltatta. 
Legtöbbször alaposan átolvasta őket, hogy tudja, mire számítson, de már csak dacból sem akart egy szemernyi érdeklődést mutatni az eset felé. Elindította a járgányt és lassan háta mögött hagyva az intézetet, rákanyarodott a főútra, hogy elutazzon a világ legundorítóbb helyére. 
Délre már oda is ért. Gyorsan száguldott az utakon, mert hamar túl akart esni a procedúrán. Út közben minden gondolatát kiszorította az agyából. Nem akart visszaemlékezni. Nem akart újra elmerengeni a múlton. Pedig egyre csak eszébe akart jutni az az eset. Gondolatait állandóan el kellett terelni, így amikor Helgen félig kidőlt vaskapuja elé ért, teljesen kimerült. Nem volt szüksége emlékekre. Csak a mának élt úgy, hogy sose jusson eszébe a múlt. Ez általában sikerült is, hiszen minden figyelmét a betegeire irányította. Este pedig nem volt semmire sem energiája, így minden nap ruhástól bezuhant az ágyába, majd másnap ismét elkezdődött ez a mókuskerék. Jayce jól érezte magát így, bár nővérével állandóan veszekedett emiatt. Dolores szerint nem volt élete. Jayce pedig erre azt válaszolta, hogy az életét elvesztette kilenc évvel ezelőtt. 
Nagyot sóhajtva kiszállt az autóból és a moslékszínű épület felé vette az irányt. Gyűlölte ezt a helyet. Jayce hitt abban, hogy a sérült embereknek is ugyan úgy jár a boldog élet, mint a többieknek. Helgen viszont mindenestül megnyomorította a szerencsétleneket. Nem is volt itt olyan sok páciens. Ide azok helyezték az embereket, akik csak meg akartak tőlük szabadulni, és nem fizettek értük egy jobb helyért. Helgen ingyenes lakhatást biztosított. És honnan volt mégis pénz alattuk? Eladták a hullákat. Helgenben évente tízen haltak meg, a rossz körülmények vagy a kegyetlen bánásmód miatt. 
Jayce minden undorát igyekezett legyűrni, amint belépett az épületbe. Csalhatatlan orrát pedig megcsapta az a jellegzetes szag. A halál szaga. A halottak szaga. Öklét automatikusan a szája elé kapta. Odabent félhomály uralkodott, az ablakok olyan koszosak voltak, hogy a fény alig szűrődött be. Egyes neonlámpák pedig eszeveszett fénnyel villogtak. Olyan csönd uralkodott mindenhol, hogy a fiú hirtelen azt hitte megsüketült. Sokáig állt egy helyben, mire a szeme hozzászokott a kellemetlen homályhoz. Az egyik sarokban egy sötétbőrű alak kuporgott, amitől Jayce hirtelen összerezzent. A férfi egy fából összetákolt ketrecben guggolt, csak a fejét tudta kidugni a ketrec felső részébe vájt kör alakú nyíláson. 
- A kurva életbe – motyogta, miközben a hajába túrt és önkéntelenül a közelébe lépett. A férfi nyakán aligha nem ötven injekciós tű szúrásnyomát fedezte fel. Ahogy a tekintetük találkozott, a ketrecben gubbasztó alak eltátotta a száját, majd velőtrázó ordításba kezdett. Rázkódott a teste, és minden nyílásából vér kezdett fröcsögni. Véres köpet cseppent Jayce arcára és köpenyére is. A fiatal pszichiáter olyan szinten ledöbbent, hogy fel sem fogta mi zajlik le előtte. Gyors léptekkel közeledtek a ketrec felé az ápolónők. Az egyikük erőszakosan félre ráncigálta onnan Jaycet. 
- Tűnjön innen – rikácsolta egy kövér öregasszony, majd egy újabb injekcióval döfte nyakon a szenvedő alanyt. Az még egyszer utoljára Jayce szemébe nézett.
- Segítsen – blugyogta, miközben vér folyt ki a szájából. A következő pillanatban ernyedten lecsuklott a feje. A másik nővér, egy hosszú nyakú, sas orrú középkorú nő mocskos ujjai próbálták kitapogatni a meggyötört nyakon az ütőeret. 
- Meghalt – közölte olyan közömbösen, mintha csak azt mondta volna: Egy kiló kenyeret kérek. A két nő nekiveselkedett a ketrec tákolmánynak, és eltolták Jayce mellett. – Legközelebb kicsit gyorsabban reagáljon, maga tökkelütött! – szegezte rá görbe ujját. 
- Nekem ehhez a helyhez semmi közöm nincs, vénasszony, a Spotlight Intézeből jöttem – állta a nő tekintetét megvetően. 
- Ó, hogy onnan! A nyomorultak paradicsomából, mi? Na, szépen vagyunk – kacagott fel a kövér nő, hangja pedig tele volt maró gúnnyal. 
- Szívesen látjuk az olyan agybeteg ápolókat is, mint maguk. Nem csoda, ha a szerencsétlen meghalt, annyi morphiumot nyomattak belé! – vágott vissza, majd faképnél hagyta a két szerencsétlen nőt. Kézfejével megpróbálta letörölni az arcáról a vércseppeket, de az volt a sejtése, csak mégjobban elkente. Az intézet meglehetősen kicsi volt harminc ember befogadására. Így minden szobában, legalább nyolc főt zsúfoltak össze. De az igazán veszélyes egyedeknek külön zárka dukált. Az épületben kilenc ilyen zárka volt, és általában ilyen-olyan indokkal beszuszakolták a szerencsétlen áldozatot, hogy utána ott teljesen bekattanjanak. Jayce céltalanul járt a sár-, és emberi piszok folttal tarkított folyosón. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne rohanjon ki a szabadba. Elhaladt egy fürdőkamra mellett is, ahova be sem lesett, a vércsíkokat megpillantva. Magában szidta a főorvost, hogy miért nincsen elérhető helyen, amikor éppen belebotlott. A helgeni főorvos tipikusan az az ember volt, akit a fiú ki nem állhatott. Ostoba, pökhendi, vén törpefasz, ahogy nevezte őket. Száz százalékban ők is inkább pszichiátriai esetek voltak. 
- Á, már vártuk önt! – pillantott fel rá a vén róka, majd kaján vigyorra húzta el a száját, amikor túlságosan nagy élvezettel végigmustrálta  Jaycet. A fiatal férfit a lábujja végétől a feje búbjáig kirázta a hideg. 
- Jöjjön, már várja a páciensünk, a zárt osztályon – mutatott előre, negédesen. 
- Jólvan! – vágott gyorsan a szavába. – Majd egyedül is odatalálok! – minél inkább sietősre akarta venni. 
- Itt a kulcs – mutatta fel a rozsdás tárgyat és egy kacsintás kíséretében Jayce felé tartotta. A fiú se szó, se beszéd, kirántotta a duzzadt ujjak közül a kulcsot, ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen a vénemberhez, és már robogott is a zárt osztály felé. De legnagyobb megrökönyödésére a vénség mellette döcögve követte. Még a röhögőgörcs is megkörnyékezte, amint a lötyögő, alacsony kis kopaszra nézett. Ám a nevetés ki sem tört belőle, amint észrevette a főorvos kiéhezett vicsorgását.
- A Kilences lesz. Az utolsó ajtó. Ha valami probléma adódna, csak kiáltson és rendre intjük a kicsikét – kacsintott rá ismét, majd bekanyarodott egy nyitott ajtón, ahol egy szőke, sovány fiú ült meztelenül a saját vizeletében.
- Na, már megint ezt csináltad, drága fiam, ezért meg kell büntesselek! – hangzott a kiáltás, heves zihálás közben, majd a főorvos kulcsra zárta az ajtót. 
- Oké, én most fogok mindjárt hányni – szaladt ki Jayce száján. Öklét újra az ajkai elé tartotta, miközben háta meggörnyedt az öklendezéstől. Mielőtt még büszkén felegyenesedett volna, hogy sikeresen megúszta a rókázást, a zárt ajtó mögül meghallotta a vénember kéjjel teli, hangos nyögdécselését és a szerencsétlen fiú zokogással teli sikolyát. Ez volt az utolsó csepp, a falnak támaszkodva kiadta a reggelijét.
- A kurva életbe – lihegte, miután teljesen kiürült a gyomra. – Morrison, ezért kicsinállak. Sose bocsájtok meg neked – dühöngött, majd gyorsan odébb állt a folyosóról, mert elsüllyedt volna szégyenében, ha kiderül, hogy ő piszkította össze a folyosót. Nem mintha az a hányásfolt sokat számított volna az épület esztétikai benyomásában.
Ahogy Jayce a zárt osztályt elkülönítő vasajtóhoz ért, fülét már akkor megcsapták a hátborzongató hangok. Rekedt sikolyok és csámcsogó suttogások visszhangzottak. 
- Fasza egy zárt osztály, ahol nincsenek rendesen szigetelve a kurva szobák – dünnyögte az orra alatt, már csak azért is, hogy a saját hangját is hallja. Összeszedte megmaradt lelki erejét és kinyitotta az ajtót. Éles nyikorgás vágta ketté a hangok áradatát. Döbbenetes némaság telepedett a helyre. Jayce, maga se tudta miért, de a lehető leghalkabb léptekkel indult el az utolsó cella felé. Attól tartott, ha zajt csap, elszabadul az őrület. Mindegyik ajtót vastagon belepte a rozsda. Csak egy apró, négyszögletű kukucskáló volt vájva a közepére, amin maximum egy nagyon vékony kéz fért csak ki. Amint a folyosó végére ért, megállt a bal oldalon elhelyezkedő cellánál. A kilences előtt. Kíváncsian megfordult és elhűlve bámulta a vele szemben lévő, tizedik kamra ajtajának feliratát. „Kegyelem szoba.” A kis ajtóba faragott résen bepillantva meglátta a lucsokban fürdő villamosszéket.
- Menjetek a picsába most már! – suttogta megrökönyödve Jayce.  Hirtelen megfordult, és a kulcs segítségével, idegesen remegő ujjakkal kinyitotta a lakatot. Maga sem tudta mi vár rá, lelkileg felkészült mindenféle borzalmas fogadtatásra. A cellában halovány lámpafény világított, ami játszott a sarokban ülő kényszerzubbonyos alak vörös haján. Jayce szíve egyenesen a gyomrába, majd a torkába ugrott. Kikerekedett szemekkel bámulta a nőt. A húszas éveinek közepén járhatott. A nő felemelte a fejét, hogy átható mogyoróbarna szemeivel ránézzen. Ahogy tekintetük találkozott, Jayce hátat fordított és becsapta maga mögött az ajtót. Zihált. A szomszédos cellákban elszabadult a pokol. De ez jelenleg teljesen hidegen hagyta. Az a lány járt a fejében, akit odabent látott. Az a lány, aki az első szerelme volt.

Folytatás hamarosan, addig is legyetek jók, ha tudtok! ;)

Címkék: