V. {Sorokba fulladt lelkek - A Rítus vége: 1. fejezet}
2018. november 27., kedd 23:49 • Hana0 komment
Ahoy, itt is vagyok megint,
egy újabb résszel, ami már kész van, csak kicsit átírtam, átformáltam, pont úgy, mint a Prológust. Remélem így már élvezhetőbb lesz, és nem olyan nyögve-nyelős, mint amilyennek elsőre éreztem. Ne gondoljatok itt nagy átírásra, csak néhány módosításra, legalább annak is mutat valami újat, aki már a régi blogomon is olvasta. 

Nem is húzám az időt, derítsétek ki ti, hogy miről is beszélek, jó olvasást hozzá! ^^ 


18+



I.rész
A Rítus vége
(Rhode Island)
01.

- Már megint elmész azokkal az alakokkal, Abraham! – loholt lefelé a lépcsőn Hazel, miközben egyik kezével a növekvő hasát fogta. A férje már az ajtó előtt állt, magára kanyarította a kabátját és fejére dobta elegáns kalapját. Kissé hűvös tekintettel fordult vissza a féig kinyílt ajtóból. A felesége a lépcső előtt lihegett, de tekintetét rá szegezte.
- Hazel, ezerszer megmondtam neked, hogy ki nem állhatom, amikor ezt csinálod. Teljesen megőrülsz, amikor este egyedül hagylak, és ez már kilenc éve így megy. Felnőtt nő vagy, tudhatnád, hogy nincsenek szörnyek a szekrényben – emelte fel mély hangját a férfi.
- Nagyon is jól tudod, hogy szükségem van rád! – dobbantott ingerülten Hazel, majd megindult a férje felé. Mezítelen talpa alatt nyikorgott a parketta. Az októberi szél befújt az ajtón és megborzolta kócos, vörös fürtjeit. Összehúzta magán a hálóköntösét, miközben dideregve végigmustrálta Abrahamet.
- Ne legyél nevetséges, havonta eljátszod ezt velem, és már elegem van ebből a viselkedésből! Nem fogok itt maradni és pátyolgatni téged, mint egy kölyköt. Nekem is szükségem van a szórakozásra – dörmögte, miközben ideges mozdulattal megdörzsölte az orrát. – Rick meghívott engem kártyázni a kocsmába, ezt pedig muszáj lejátszanom vele – újra megmasszírozta az orrát, majd Hazel válaszát meg sem várva becsapta maga után az ajtót. Egyedül maradt szüleinek régi villájában, mely a part közelében állt. Egyedüli társasága pedig egy kerek akváriumban úszkáló bohóchal volt. Kétségbeesetten az ajtónak támasztotta a homlokát.
- Nem akarok emlékezni… - suttogta remegő hangon, majd kézfejével megtörölte a szemét. Görnyedt vállakkal és apró léptekkel indult meg a konyha felé, hogy valami vacsora után nézzen. A berregő hűtőszekrényből előhalászott egy adag csirkehúst és makarónit kezdett el készíteni. Nem nagyon volt éhes, de csak úgy tudta elterelni a gondolatait, ha magányában csinált valamit. A nagy, üres villa szobái álmosan és sötéten ásítoztak. Az egykor krémszínű szövetbútorok és antik kanapék, melyeket az apja úgy szeretett megkoptak és egyre jobban belepte őket a por. A legtöbb szobát nem is használták, a bútorokat pedig nagy fehér zacskókkal vagy lepedőkkel takarták le. Hazel mindig is gyűlölte a villát. Rémisztő volt a sok üres szoba, a sötét folyosó. Néha mintha sötét alakok gubbasztottak volna az árnyékban. Szülei halála után pedig egyenesen ki nem álhatott a házban élni. Csak a rosszra emlékeztette minden egyes szeglete.
Amint elkészült a makaróni, félre tette, és újabb ételhez látott neki. Csinált palacsintát, húsos salátát és paradicsomkrémlevest is. Ám egyszer csak elfogytak a hozzávalók a hűtőből, Hazel pedig farkasszemet nézett az alkoholos palackokkal. Először becsukta a hűtőt, majd maga mögött hagyva a konyhát, felgyalogolt a kékesfehér szőnyeggel borított krémszínű lépcsőn. Jobbra is és balra is végtelen hosszúságú folyosó kígyózott a sötétségbe, a ház egyetlen zajforrása pedig egy hangosan tiktakoló ingaóra volt. Hazel kezét a hasán pihentette, majd határozott mozdulattal a balra kanyarodott. Teljes szívéből utálta a terhességét. Ha jobban észnél lett volna aznap, ez nem történik meg. Sosem vágyott arra, hogy Abrahamtól legyen gyereke. Sosem engedte, kilenc hosszú éven keresztül, hogy hozzáérjen. De amikor padlón volt, a kiéhezett férfi kegyetlenül a magáévá tette. Gyűlölte azt az életet, ami a hasában pihent. Gyűlölte azt a testet, melyben hordozta magzatát. De mégis, ellentmondásos módon meg akarta szülni. Hogy bizonyítsa magának és a világnak is azt, hogy képes végre egy gyermeket a világra hozni.
Lassan elérte a sötét fenyőajtót, majd benyitott a festékszagú művésztermébe. Lámpát gyújtott, szemét pedig körbe járatta az üres, vagy félig megkezdett vásznokon. festékes és új ecsetek hevertek szétszóródva a padlón, a fal színes pacáktól tündökölt. A műtermében volt egy gardróbszoba, oda tette el az elkészült festményeket, amiket nem állíttatott ki. Bebújt a halvány fénnyel megvilágított helyiségbe. Sok festmény volt szépen, egymás mögött elhelyezve, de ő csak egyet keresett. Egy nagyon régről elkészített képet. Meg is találta hamar, majd a nagy vásznat kivonszolta és nekitámasztotta a falnak. Egy tizenhét éves fiút ábrázolt. Szemtelen mosollyal és vidám szemekkel bámult a lányra. Feje tetején hanyagul ült egy kissé leharcolt kalap. Hazel pedig nézte, egyre csak nézte a képet. Már nem volt visszaút. Elragadták az emlékei, ő pedig még mélyebbre zuhant bánatában. Lelkét csak kínozta a lelkiismerete, mert elvesztette azt, akit a világon mindennél jobban szeretett. Tépte és marta önmagát hazugsága miatt, és minél mélyebbre zuhant önsanyargatásában, annál kevésbé akart visszajönni.
Visszagondolni az régi emlékekre Hazel számára felért egy érvágással. Minél jobban el akarta kerülni őket, annál inkább agyába villantak a képek, és egyre csak ostorozták.
- Tűnj el előlem, te kurva! Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz? – szinte olyan volt, mintha mellette kiabálnának.
- Ne… - suttogta a festménynek, könnyes szemekkel – Kérlek ne… Én úgy sajnálom… Sajnálom – zokogta Hazel, felhúzott térdekkel, a festékes padlón. Kezét a fülére tapasztotta, de a hangok egyre záporoztak ő pedig egyre jobban kétségbe esett. A következő pillanatban, rémült, tágra nyílt szemekkel felpattant.
- Elég! Hagyjatok békén! – sikoltotta a fejét fogva, majd kitámolygott a folyosóra. A falnak dőlve lihegett, miközben a fejében lévő emlékképek és hangok torz masszává alakultak. Visszhangzottak a fejében a saját gondolatai is, és forgott vele az egész ház. Hazel pedig letántorgott a konyhába. Egymás után itta meg férje rejtett tartalékjait. Miközben az alkoholtól lassan bódulttá vált, ám hömpölygő emlékeitől csak nem tudott megszabadulni. Minél inkább menekülni akart, annál többször húzta meg a whisky-s üvegeket. Ám hiába ivott annyit, az alkohol íze sem tudta elnyomni azt a keserűséget a szájában, amit önmaga iránt érzett.
Hazel minden nap úgy kelt fel, hogy azt kívánta: bárcsak meghalt volna álmában. Úgy nézett a tükörbe, hogy egy leharcolt roncsot látott, karikás, fekete szemekkel és fésületlen hajjal. Szeme fásultan nézte önmagát, a tükörképe pedig kicsúfolta képmását. Ez lett belőled. Elfojtott régi bánata pedig hullámokban tört rá, a nap felkeltével, hogy éjszakáig aztán csillapodjon. Napközben, míg férje dolgozott, ő otthon volt, és mindent kitalált, hogy elmeneküljön a valóságból. Festeni kezdett. Az alakok, az elmázgált tájképek, a sötét minden árnyalatában megfestett jelenetek mind az ő lelki nyomorát, enyhíthetetlen önutálatát tükrözte. Az embereknek pedig ez tetszett. Úgy állították be, mintha azok a képek a világháború utáni emberi lélek nyomorát hivatottak tükrözni. A festményeit kiállították gallériákban, képtárakban. Néha eljárt a megnyitókra, hogy eljátssza a boldog, kiegyensúlyozott művész és feleség szerepét. Egyedi stílustát egyre jobban megszerették az emberek, Hazel pedig egyre jobban mélyebbre merült önmagában, hogy még többször kifesse magából a sötétséget. Igazából egy valakinek festett, mániákusan. Legbelül reménykedett abban, hogy az a személy sosem nézi meg a képeit. Bármennyire is vágyott utána, menekült előle. Belefulladt azokba a sorokba. Belefulladt a festékbe, és önmagába.
Hazel megitta az utolsó whisky-t is, de a hangok nem csitultak a fejében.
- Elegem van! – nyöszörögte összegörnyedve és a hajába markolt. – Fogjátok már be! – emelte fel a hangját, remélve azt, hogy újra csend telepedik az elméjére. De a feje egyre csak hasogatott és feszült, mintha bármikor felrobbanna. – Elég! – sikoltotta és a földhöz csapta a kezében szorongatott üveget. Hangos csörömpöléssel gurultak szerte szét a konyhában a szilánkok. Hazel pedig féktelen dühvel, amit maga sem értett miért uralkodott el rajta, egyesével törte-zúzta az üvegeket, amik egyre jobban belepték a konyhát. Nem zavarta az sem, hogy mezítelen talpát vágják a vastag üvegmartalékok, egyre csak tombolt. Miután az összes üveg elfogyott, amit eltörhetett volna, reszkető mellkassal nézett szét maga körül. Lassan a mosdókagylóhoz botorkált, és leöblítette az arcát. Némaság uralkodott benne. Felnézett a mosakodásból, és megpillantotta elgyötört arcát az ablakban. A látványtól elborzadt. Kétségbeesetten kereste a konyhában a villanykapcsolót, és leoltotta az egyetlen fényforrást a házban. Az alkohol teljesen eltompította, és a szeme előtt úszott a talaj. Egy ideig hol önmagán nevetve, hol pedig sírva álldogált, majd imbolyogva a hálószoba felé igyekezett. Talpa véres lenyomatokat hagyott a padlón és a szőnyegen is. Zavarta a hirtelen csend, így énekelni kezdet az egyik kedvenc dalát, a The Sound of Silence-t. Elakadó lélegzettel énekelt, minden fájdalmával együtt. A lépcsőn felfelé haladva belenyilallt a fájdalom a talpába, amit egy belemélyedt szilánk okozott. Felsikoltott, és elengedte a korlátot. Gyenge egyensúlya felett pedig elvesztette az uralmát. Lezuhant a lépcsőről.
Amikor ismét kinyitotta a szemét, halk sípolást hallott maga mellett. Elvakította a neonlámpák fénye és a betegszoba világos fala. Minden porcikája fájt, de a feje elviselhetetlenül hasogatott. A fájdalomnak örült. Elnyomta a hangokat. Szédelgett, majd amikor hozzászokott a szeme a világossághoz, észrevette az ágya felett tornyosuló Abrahamet. Megrémült tőle. A férfi összeszűkült szemekkel, és undorodó pillantással bámult vissza rá. Hazel gyomra pedig összezsugorodott. Ismerte ezt a tekintetet. Remegve sóhajtott fel, de mielőtt bármit is mondott volna, Abraham felé hajolt, egyik kezével megmarkolta a betegágy rácsos háttámláját.
- Kiről készült az a festmény a műteremben, Hazel? – csattant erős hangja, mire a felesége összerezzent. Ezernyi gondolat cikázott át a lány fejében, de egyiket sem tudta a szájára erőltetni. Még fel sem fogta, hogy mi történt vele, de úrrá lett rajta a félelem. Összehúzta magát az ágyban és sűrűn pislogni kezdett. Abraham megragadta a vállát bal kezével és megrázta.
- Válaszolj, Hazel! Kiről?!
- Ő… Ő… egy régi… - dadogta a lány, összekoccanó fogakkal.
- Ó, tudod mit, ne is mondj semmit! Te átkozott lotyó! – taszította hátra Hazelt, mire ő felsikoltott az oldalába és a hasába nyilalló fájdalomtól. – Tudtam! Akkor volt valakid! Amikor leléptél és kicseszettül faképnél hagytál minket! És én képes voltam… Várni rád akkor! Mert szerettelek! Egy nőhöz se nyúltam sose, rajtad kívül! Erre te... És még akkor is ugyan úgy szerettelek, amikor visszajöttél! Ugyan úgy, érted? – újra megrázta a lány vállát, aki tehetetlenül és egyre jobban lehorgasztott fejjel hallgatta a szidalmazást.
- Sajnálom… - suttogta.
- Ennyi? Kilenc év becsapás után ennyi? Hogy sajnálod? Hazel, te vagy a legrosszabb nő, akivel valaha találkoztam! De tudod mit? Nem érdekelt volna ez sem… Ez a legdurvább… De az, hogy berúgsz… Az, hogy… - csuklott el a hangja és Hazel hasára pillantott.
- Ne… ne… - vékonyodott el Hazel hangja és felhúzta a hasáról a ruhát. Lapos volt, friss kötés pihent rajta. – Hol van? Hol van? – hajtogatta megállás nélkül, mire egyre jobban elhatalmasodott felette a pánik. Abraham undorodva elfordult tőle és kiment az ajtón, miután egy ápoló és egy orvos száguldott be rajta. Egyre csak ezt kérdezgette, miközben igyekezték megnyugtatni. Végül az orvos kénytelen volt megadni rá a választ.
- Sajnálom, Mrs. Winchester, elvesztette a gyermekét, miután legurult a lépcsőről.


Legyetek jók, ha tudtok, legközelebb már vadiúj rész jön! ;)

Címkék: