VII. {Bang Bang}
2018. december 13., csütörtök 10:07 • Hana0 komment
Ahoy, Nyuszók!
Amikor önmagunk ellen fordulunk, akkor bizony sokszor szörnyű dolgokra vagyunk képesek, aminek a legvégén bizony ott van az öngyilkosság. Az öngyilkosság kérdése nagyon összetett és nem is az a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy megváltó gondolatokkal bombázzalak benneteket. Nem is vagyok pszichológus. De azt az egyet tudom, hogy az a világ legelkeseredettebb, legmagányosabb embere, aki elveszi önmagától az életet. És itt természetesen nem a kamikazékra vagy a terroristákra gondolok. Mert mi is a magány? Amikor már nem látjuk értelmét annak hogy éljünk, mert a létezésünket is teljesen feleslegesnek érezzük. Ez a teljes magány, ezt fogalmazta meg így egy nagyon jól az orosz művészettörténet tanárom. És, ha már az oroszoknál tartok, az orosz mitológia azt mondja: hogy a világ mozaikokból áll, és mindenkinek meg van benne a maga helye, és ha eltűnnénk, akkor egy kitölthetetlen és pótolhatatlan űr jönne létre. Szóval mindegyikünk létezésének meg van az oka, mi másért születtünk volna meg? Csak az a baj, erre az okra baromi nehéz rájönni. 

Szóval eme vidító - éljen a Hana-féle motivációs beszéd O.O - bevezetést követően rákanyarodnék a lényegre. Ugyanis egy novellát hoztam, pontosabban egy songfic-et, az egyik kedvenc együttesemtől, ami helyettem is megadja azt a motivációs szöveget, amit én nem tudok magamból spontán elmondani. Hiába na, néha érzelmi zokni tudok lenni. De, hogy ne untassalak benneteket, és ne rontsam tovább magamról a képet, inkább álljon is előttetek ez a rövid novella! ^^



BANG BANG!


Állok a néma tömegben, és hallgatom, ahogy a szögek sóhajtozva belebújnak a koporsódba. Lassan indul meg a menet, előttem lépdelnek remegő térdekkel a szeretteid. A gyászmenet gyertyákat tart. Leghátul megyek, hogy minél tovább őrizzelek. Elkeseredettségemben abba a gondolatba kapaszkodok, hogy egyszer csak felülsz a koporsódból és rám mosolyogsz. Hogy te az a Júlia vagy, aki időben felébred a tetszhalálból. Lassan haladunk, egyikünk se akar a végső nyughelyre érni. Mintha abban reménykednénk, az egész csak egy tréfa. Mintha késleltetni akarnánk azt, hogy elengedjünk. A sírhely előtt még egy utolsó búcsúbeszéd hangzik el arról, hogy milyen jó ember voltál, és mégis milyen szörnyűséges dolgot tettél. Felfordul tőle a gyomrom, ilyenkor az emberek ezt akarják a legkevésbé hallani. Leeresztenek a sötét verembe, rád dobjuk csendben a fehér rózsákat. Kegyetlen lassúsággal, merev arckifejezéssel a koporsódra dobálják a kilapátolt homokot, és örökre eltűnsz. És az arcod az emlékekben lassan fakulni kezd. 

Hazafelé menet a te lábnyomaidban járok. Mintha csak tegnap lett volna, hogy boldogok voltunk egymás mellett. Fülemben cseng a nevetésed, a szikrázó mosolyod. Hogy hagyhattam figyelmen kívül a segélykiáltásod?! Nem mutattad a gyenge éned. Fátyol mögé bújtál, hogy a legtisztábbnak lássalak. Pedig anélkül, mocskosan is te lettél volna számomra a leggyönyörűbb. Amikor összecsaptak felettünk a hullámok, együtt szálltunk szembe az élet viharaival. Minden nehéz pillanatban ott voltunk egymásnak. Egymást szerettük. De te mindig is magányos voltál, akkor sírtál térden állva, amikor nem láttalak. 

Miért? Miért történt mindez? Ki felelős érte?! 
...Cserben hagytalak...

Melyik isten képes arra, hogy így elátkoz egy szívet?! Miért akarna minket darabokra tépni?


Bárcsak megállíthattam volna az időt. Bárcsak megállíthattam volna a világot. Most már késő. Sosem láthatlak, és sosem ölelhetlek. Sosem tudom meg, miért tetted ezt magaddal. Itt hagytál annyi kérdéssel, és a váddal, hogy nem mentethettelek meg. Az életed elmúlása az én bűnöm. Mert voltam melletted, amikor utoljára sikoltottál. 

Tizennyolc év után a peremre taszított téged valami. Idő kérdése volt számodra mindez. Már régóta el akartál tűnni ebből a világból. Talán meg se akadályozhattalak volna. Azt mondtad a világ kitaszított téged. De elhitetted velem, hogy az én életemben szeretsz létezni. Nem láttalak téged. A fátyol mindvégig eltakart. Végül egy könnyű, súlytalan lépés után zuhantál lefelé. A halál karjaiba repülve pedig így énekeltél:

Ohhoo, ohohoooo!

BANG BANG!

Itt vagyok a mosdó falai mögött. A puska már meg van töltve. Csuklómból vékonyan szivárog a vér. Vajon elég mély a vágás? Hallgatózom, de még csendes az iskola. Talán azt várom, hogy beront valaki és megment. Vajon te is így sodródtál a folyóban? Várva a soha meg nem érkező segítségre? Hajnal előtt van a legsötétebb.  Ezt te is nagyon jól tudtad. Előttem állsz, de még mindig arcodon van a fátyol. Akkor is rajtad volt, amikor a fagyos folyó elmosott téged. Kérlek vedd le az arcodról, hadd lássalak téged! 

– Miért hagytál hátra? - krákogom rekedten, miközben a shotgun jéghideg lehelete az állam simogatja.
A szél meglibbenti az arcod hófehér palástját és felfedi az ajkaid.
- Szabadnak születtünk, de mégis utálnak – suttogod. – Azt mondják mindenkinek joga van az élethez, és mégis a halálig üldöznek. Ez a világ kitaszítja azt, aki szabad akar lenni. Nem vágytam arra az életre, amire ők. Hálás vagyok, amiért kitartottál mellettem, még ha a túlzott szereteted már fájt, akkor is.  Elviseltél engem, pedig nem tudtam megváltozni, nem is akartam. De...
- Lökj meg, hadd maradjak veled örökké ébren! – szakítalak félbe mohón.
- Rendben van ez így? – kérdezi tőlem szomorkás félmosollyal.
Válasz nélkül lehunyom a szemem és a perem szélén állok. Engem is ide juttatott a súlytalan lépés. Veled énekelek.
Ohhoo, ohohoooo...
Túl sok vér folyt ki a csuklómból. Egy gyerek vagyok csupán, aki rossz szívet kapott? Vajon jönni fog valaki, hogy megállítsa a vért?
- Bizonyítsd be nekem, hogy tévedtem - lépsz mellém könnyű léptekkel és fakó kezeiddel megmarkolod a vérző csuklómat. Kiáltanék utánad, de már eltűnsz. Lépteket hallok az egyre zajosabb folyosóról, és kivágódik a mosdó ajtaja. 
Felkiáltok, úgy ahogy te nem tetted. Úgy döntök, ragaszkodok, és megpróbálok élni. Meg akarom tenni azt, amit te nem mertél. Be akarom neked bizonyítani… Azt, hogy képes vagyok élni. Egy új ütemért kiáltok. Egy új dalt akarok. 
Ohhoo, ohohoooo!
Ezt az életet választom, mert még nem vesztem el a bűnben! Elengedlek téged, és megmutatom neked, mire vagyok képes. Az évek a peremre taszítottak, de te érted életben akarok maradni, hogy megmutassam neked, a világ még mindig gyönyörű! 
Büszke vagyok magamra! Büszke vagyok minden hibámra. Büszke vagyok az életemre.
Élni akarok!
Folytatom az életem!


Nem lett olyan nagy durranás, mint amilyenre terveztem, de remélem valamennyire mégis csak elnyeri a tetszéseteket.
Ennyi voltam mára, ne felejtsetek el jók lenni, ha tudtok! ;)

Címkék: ,