VIII. {Amikor elmúlik a tél - Egy}
2018. december 19., szerda 04:59 • Hana0 komment
Ahoy, Nyuszók!
Itt is vagyok, és nem akármivel: egy történettel! Juhúúú! Igazából ez sem mai gyerek, egészen pontosan 2014 november 11. óta várja azt, hogy megírjam. khm. De mindezek ellenére a személyes kedvencem. Nem egy Jane Austin, nem egy Dickens, ártatlan és csak a szórakoztatás kedvéért írom. Nem bír nagy cselekménnyel sem, nincsennek benne nagy horderejű hősök, csupán két gyermek felcseperedését követhetitek nyomon. Karakterrajzok terén nekem ez gyakorlás. De remélem nektek is tetszeni fog a történetük. ^^

U.i.: Akik már a régi blogon találkoztak ezzel a történettel, azok is nyugodtan átfutthatják, elég sok helyen átolvastam és javítottam is benne jó sokat. Valamint több helyen módosítottam a cselekményt, és a leírásokat is, ahol hiányosnak éreztem. =^-^=

Jó olvasást! :3




A lábam alatt ropog a hó, miközben lassan sétálok a birtokunk közelében lévő középkori kőhíd felé. Emlékszem, kislányként gyakran gondoltam azt, hogy télen a hó azért esik, hogy befedje a föld sebeit. Lágyan betakarja az utakba vájt keréknyomokat, és egy kicsit megdermeszti a világot, hogy a tavaszi ébredéskor újult erővel kezdjenek neki az életnek. Szerettem azt képzelni, hogy amikor rám hull a hó, akkor egy kicsit én is meggyógyulok.
Mindent megtennék azért, hogy most is így gondoljam. De még ha egyfolytában is esne a hó, már sosem gyógyítana meg. 
Mély sóhaj szakad ki belőlem, miközben elmémből előbukkannak gyermekkorom emlékei. Akkoriban semmit sem tudtam a világról, bezárva éltem a ház és önmagam falai között, mit sem törődve másokkal. Csupán éltem önfeledt gyermekkoromat Viktória királyné uralkodása alatt. 
Egy nap azonban jött valaki, aki teljesen felbolygatta a már unalmasnak mondható életemet. Arcomra mosoly ül, amint eszembe jutnak azok a csaták, amiket egymás ellen vívtunk. A szemem sarkából úgy tűnik, mintha egy lovas hintó közeledne, és a következő pillanatban elhajt mellettem. Akaratlanul visszafordulok a birtok felé, de az továbbra is üres és hófehér.
A következő pillanatban emlékeim visszarepítenek arra a napra. Látom a nyári nap sugarait, a legelőn lévő békés juhokat, és az elegáns négyfogatú hintót, amint a birtokunk felé közelít.


Egy

Akkoriban a délutáni nap sugarai rávetültek a birtokokon lévő büszke tölgyfák leveleire. Anyám mindig is szerette ezeket a fákat. Sokszor azt képzeltem, hogy még mindig ott sétál  közöttük. Nyárvégi szellő ringatta a smaragdzöld fűszálakat. A hatalmas legelőn békésen lakmározó birkanyáj élvezte a kellemes napsütést. Apró énekesmadarak dalaitól zengett a környék. A hatalmas, szélesre tárt ablakon keresztül rá lehetett látni a közelben fekvő városkára is, ami a birtokunk alatt elterülő völgyben volt. Szerettem nézni a csúcsos, büszke harangtornyot, és a templomot. A kisváros házai békésen sorakoztak a völgyben, és biztosra vettem, hogy a többi gyerek önfeledten szaladgál a mezőkön és az utcákon. Az ablak alatt húzódó karámból néha felhallatszott a lovaink békés horkantása, patáik dobogása. A feltámadt lágy szellő meglobogtatta a hófehér, csipkés függönyt, és megtöltötte a szobát az udvar kellemes illatával, orromba kúszott a kertben nyíló rózsák bódító illata. Ha nagyon füleltem, hallhattam az udvaron sürgölődő kertészeket és lovászokat, amint mindennapos teendőiket hajtják végre, valamint a lent teregető cselédek vidám nevetését, és a frissen mosott ruhák halk susogását. E hangok hallatán kelletlenül felsóhajtottam, majd mocorogni kezdtem a kényelmetlen, fenyőből készült székemen. Miután nem sikerült megtalálnom a legkényelmesebb helyzetet, morcosan rákönyököltem az asztalra, és tenyeremre támasztottam a fejemet. Emlékszem, a tanítónőm nem vette észre eme célzásokat, ezért újból felsóhajtottam. Tekintetem a barna tapétával borított falra vándorolt, hogy megkeresse az órát. A fekete, kovácsoltvasból készült óra mutatói kegyetlen lassúsággal vonszolták magukat a fehér számlapon. Alig múlt el négy. Az újból feltörő sóhajomban minden kétségbeesésemet belesűrítettem. Kénytelen voltam, immár ezredszer, megszemlélni a szoba berendezését, ami még jobban tetőzte a menni akarásom.
Unalmasabbnál unalmasabb bútorok és könyvespolcok húzódtak a fal mellett. A komor kandalló akkor se vitt volna meghitt hangulatot a tanulószobába, ha tűz lobogott volna benne. Akkoriban esküdni mertem volna, hogy a helyiséget valaki direkt azért rendezte be így, hogy a tanuló egyént minél jobban elkeserítse. A kandalló előtt egy szintén barna dohányzóasztal állt, amit krémszínű ülőgarnitúra vett körül, ami ránézésre sem volt kényelmes. Szőnyeg nem volt, helyette szürke parkettával fedték be a padlót, ami mellőzött minden barátias hangulatot.  A szoba túloldalán állt egy egyszerű sötétbarna fenyőasztal, aminek a két végében a tanítónőm és jómagam ültünk.
 - Készen van a mondatok lefordításával, Miss Sarah? – Pillantott fel a franciatanárom a zsebkendőhímzésből. A hatvanas éveit taposó Madame rám szegezte táskás, hamuszürke tekintetét és az enyémbe fúrta. Hiába próbáltam állni a hölgy szigorú pillantását, figyelmemet mindig elvonta az orra tövében ücsörgő hatalmas bibircsók, amiből egy erős, fekete szőrszál meredezett ki.
 - Nagyjából – morogtam.
 - De kérem! Beszéljen érthetően! – Emelte fel éles, rikácsoló hangját. Beszéd közben erősen artikulált, így néha olyan érzésem támadt, hogy bármelyik pillanatban legurulhat az arcáról a bibircsók. – Figyelne rám, kérem? Kőből van a feje, hogy így támaszkodik a kezén? – Kelletlenül elvettem a kezemet az arcomról, majd hátracsúsztam a székben. – Direkt csinálja ezt velem? – Tette fel a mai napon immáron ezredszerre a kérdést.
 - Á, dehogy – feleltem kissé ironikusan, de célzásomat ismét nem vette észre.
 - Elvégezte a feladatot? –szegezte nekem újból a kérdést, miközben feltolta hosszú, egyenes orrára az apró, kerek lencséből álló szemüvegét, miközben nyakát nyújtogatta, hogy rálásson a papíromra. Ezektől a mozdulatoktól úgy festett, mint egy szemüveges galamb. Amikor ez a gondolat az eszembe jutott, nem tudtam megállni nevetés nélkül. Ekkor tanárom az orrát morcosan összeráncolta, mintha csak a gondolataimba látott volna, és kinyújtotta felém hosszú, csontos ujjú kezét, hogy a feladatlapot követelje.
Ugrásra készen lecsúsztam a széken, hogy a talpam a padlót érintse, miközben a Madame felé löktem a félig üres lapot. A Madame a vénkisasszonyok eleganciájával összecsippentette a két ujjával a feladatlapot, és remegő kezével az orra elé tartotta. Vigyorogva vártam a reakcióját, ami az akkori kisgyermekek türelmetlenségével párosult. 
A következő pillanatban csontos ujjaival megragadta apró szemüvegét, hogy még közelebb tolja szürke szeméhez, mintha csak kételkedne abban, amit lát.
 - Miss Sarah Frank! – sipította. – Mégis mit képzel magáról? Azt kértem, hogy írja le franciául az alábbi mondatokat, erre lerajzol engem, egy csipkés főkötőjű, szemüveges galambként! Hm-hm, meg kell hagyni, igazán bájos rajz… Khm, nem megmondtam, hogy rendesen álljon hozzá a leckéhez? Ön egy gazdag üzletember leánya, aki, ha felnő, a legfelsőbb körökben fog mozogni! Hát micsoda modortalanság lenne, ha egy szót sem tudna franciául? Amikor az a műveltség, a kifinomultság, és a nemesség nyelve? Szedje össze magát, nagyon szépen kérem! – Adta elő szokásos monológját, szuszogó magas hangján, miközben kezeivel olyannyira gesztikulált, hogy attól féltem, lefordul a székről a nagy magyarázás közben.
 - Nagyra értékelem, hogy a Madamenak tetszik a kis a rajzom, de ha így folytatja, erősen kétlem, hogy maga mellett megérném azt a kort, amikor már bálokra mehetek. Ugyanis az elmúlt két órában annyit öregedtem, mint ahány éves most ön – válaszoltam, miközben gőgösen jobbra rántottam a fejem.
 - Miss Sarah! Hát nem szégyelli magát, hogy egy idős hölgy korával viccelődik? – meresztette rám szemét, én meg már attól féltem, menten kiugranak a helyükről és a lencsének pattannak. Mivel nekem mindig azt tanították, hogy hazudni bűn, teljesen őszintén megráztam a fejemet.
 - Szemtelen leány! – fújtatott a hölgy, majd felém hajította a lapot. – Addig nem megy innen sehová, míg hangosan le nem fordítja nekem ezt az ötven mondatot! – meredt rám, miközben kinyújtotta felém a nyakát. Ettől a mozdulattól már nem bírtam visszatartani a kacajomat, hangosan előtört belőlem és elvegyült a Madame szuszogásával. 
 - Remélhetőleg jól szórakozott, gyermekem – szólalt meg párt perc múlva, amikor nevetésem csillapodni kezdett. – Igazából az lepett meg, hogy sikerült a széken maradnia – igazgatta meg szemüvegét, ami az imént az orra hegyére csúszott. A távolban közeledő patadobogás hallatszott, amire felkaptam a fejemet, és fülelni kezdtem.
 - Szóval, lássunk is neki az első mondatnak! – kezdte el zavartalanul a tanítónőm. – Ez egy igen nehéz mondat, vigyázzon vele. Tehát így hangzik: A macska szereti a tejet, de a kutyákat már annál kevésbé. Nos? – pillantott fel, de mivel nem látott a szemben lévő széken, meghökkenve nézett körbe. – Miss Sarah? Jöjjön már vissza az ablakból! – kiáltottrám, miközben én kihajoltam. Alig pillantottam meg a közeledő lovas kocsit, már rohantam keresztül a szobán, az ajtó felé.
 - Miss Sarah! Még nem ért vé… - szólt utánam a döbbent hölgy, de én szavába vágtam, miközben kiszaladtam az ajtón.
- Köszönöm, hogy ma is rám áldozta idejét, Madame! A viszont látásra!- Majd kiszaladtam a fehér tapétával borított, festményekkel teli folyosóra. Még halottam a Madame dünnyögését.
 - Bárcsak az apja miatt örülne ennyire.
Mezítelen talpam futás közben belesüppedt a puha, bordó perzsaszőnyegbe, és a folyosón elsuhanva orromba kúszott a szabadság édes illata. Egy újabb kanyar után lerohantam a széles, szőnyeggel borított főlépcsőn, és a tágas nappalin keresztül a bejárati ajtó felé robogtam. Szőkésbarna, rugós tincsekből álló hosszú hajam úgy verdeste a hátamat, mint egy madárfióka, aki repülni vágyik. Hófehér, nyári ruhám szoknyája izgatottan lobogott körülöttem. Alig vártam, hogy kiérjek a hatalmas, kastélyszerű házból az óriási, zöldellő birtokunkra. Képzeletemben megjelent, ahogy elrohanok apám kocsija mellett és beszaladok az istállóba, ahol a kedves kis pónim már vár rám. 
 Az óriási, kétszárnyú ajtót már szélestre tárta két inas, és mintha csak a királyi testőrség tagjai lettek volna, vigyázzban állva, mozdulatlanná dermedve szobroztak a két ajtószárny előtt. Arcomon újból megjelent egy hatalmas mosoly, amikor megláttam a közeledő fákat és a kék égboltot. Lépteimet felgyorsítva rohantam ki az ajtón, és az istálló felé vettem az irányt, amikor egy erős férfikéz bilincsbe zárta a karomat, és maga elé rántott. Elkapott…
Szemem résnyire szűkült, amikor az erős marok tulajdonosának az arcába néztem. Tekintetem egy dermesztő barna szempárba meredt. A szemhez tartozó arc minden izma megfeszült, és apám megszólalt.
 - Mit képzelsz magadról, hogy csak így rohangálsz? Nem kéne órán lenned? Hát ezért tűröm el magam mellett azt a vén szarkát? – pattant az erős, feszes hangja a beállt csöndben, mint az ostor. Némán meredtem a sűrű, sötétbarna szakállal keretezett arcra.
 Az apám mindig is durva ember volt, de az ügyfeleivel és az üzlettársaival, különös kedvességgel bánt, hiszen tőlük függött, hogy mennyi pénzt kap. Sem belőlem, sem a birtokon dolgozó emberekből nem folyt pénz, ránk úgy tekintett, mint akik elszívják tőle a drága aranyat. Eszközként bánt velünk, mintha csak a sakkbábui lennénk a saját játszmájában. 
Engem sosem tudott irányítani. Számomra ő olyan volt, mint egy tárgy. Néha feltűnt a jelenléte, de sosem törődtem vele igazán. Talán ezért is tudtam félelem nélkül szembenézni vele. Aznap is álltam gyilkos pillantását, amikor felemeltem a fejemet és büszkén farkasszemet néztem vele.
 - A Madame nem egy szarka. Ő egy kedves galamb. Te viszont… te egy vérszomjas keselyű vagy – éreztem, ahogyan az erős ujjak még jobban bilincsbe verik a karomat, de én továbbra is álltam a pillantását.
 - Na, idefigyelj, te lány! Most szerencséd van, mert a kocsiban ül egy nagyon fontos üzletfelem! Nem foglak itt helyben felpofozni, mert nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen rólam, megértetted? Egy ideig itt lesz a mi birtokunkon, mert egy igen fontos üzletet készül megkötni velem, ezért magával hozta a fiát is, aki ugyanannyi idős, mint te. Azt ajánlom, hogy jól bánj vele, világos? Nagyon remélem, hogy nem fogsz megzavarni minket Mr. Hartell-lel! – sziszegte a fülembe. Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja és kilépett belőle egy nyurga, cilinderes alak, elefántcsont sétapálcával a kezében. 
 - Valami gond van, Mr. Frank? – kérdezte hűvös, felsőbbséges hangon, és kimért léptekkel elindult felénk. Ahogy a férfi a közelünkbe ért, sötét árnyéka rám vetődött, úgy éreztem, elnyel az alakja. Szívemet átjárta a szorongás és a félelem, miközben áradt felém a gonoszsága. Ajkamat összepréseltem és szememet akaratlanul is lehunytam, majd nagyokat pislogva kinyitottam, abban reménykedve, hogy ő is ugyanúgy eltűnik majd, mint a rémálmokban megjelent szörnyek. De ott állt előttem a feketébe burkolózott valóság. Eközben apám erőltetetten felkacagott.
 - Ugyan, ugyan, ugyan! Ez a kis bolond megbotlott a lépcsőn futás közben, még épp idejében ragadtam meg a karját! Csupán egy kicsit megdorgáltam, igaz… leányom? – meredt rám, de én közömbösen bámultam magam elé, mire válaszul megszorongatta a karomat, majd elengedte. 
 - Jól tette, Mr. Frank. Manapság a kölykök, akarom mondani, a gyerekek rendkívül… szeleburdiak, ezért erős kézzel és akarattal kell rendre és fegyelemre nevelni őket – szólalt meg a Mr. Hartell névre hallgató árnyék, reszelős, suttogó hangján.
 - Jól beszél, Mr. Hartell! – bólogatott apám. Titokban abban reménykedtem, hogy a feje tetején ülő barna keménykalap lepottyan a földre nagy buzgóságában, ezzel nevetségessé téve őt. – Ha már a gyerekeknél tartunk, elnézést, hogy elfeledkeztem bemutatni ezt a… leányt – mondta, miközben erősen hátamra csapta a kezét, ezzel is nyomatékosítva akaratát. – Ez itt a… gyerekem, Sarah Frank. Köszönj illendően, Mr. Hartellnek! – hangjában érződött a fenyegetés, ezért kénytelen voltam engedelmeskedni, ha később nem akartam egy kiadós verésben részesülni. Kezemmel megfogtam a szoknyám két szélét, és pukedliztem, miközben óvatosan a férfi arca felé lestem. A Hartell nevezetű férfi egész lénye olyan volt, mint egy jéghideg árnyék. Fekete szakáll keretezte sápatag arcát, cilinderének karimája alól hideg, kék szempár pillantott le rám leereszkedően, miközben alig észrevehetően bólintott.
 - Most, hogy a formalitáson túlestünk, rá is térhetünk az üzletre! – hallottam apám erős, durva hangját, a végtelennek tűnő másodpercek után. Legszívesebben visszamenekültem volna a Madame végtelennek tűnő órájára, csak hogy minél messzebb kerüljek ettől a félelmetes árnyéktól.  A következő pillanatban a két férfi elsuhant mellettem, és én megkönnyebbülten fellélegeztem. 
 - Vezesd körbe az ifjabb Mr. Hartellt! – hallottam még egyszer utoljára apám rekedtes hangját a fülemben, majd mind a kettejüket elnyelte a ház. Erre felkaptam a fejemet és izgatottan a bejárat előtt parkoló lovas kocsira néztem.
A következő pillanatban a másik oldalon kinyílt az ajtó, és valaki leugrott a poros talajra. Lassú léptekkel megkerülte a kocsit, miközben alig bírtam kivárni azt, hogy a csupasz, fehér zoknis, fekete cipős lábak a szemem elé hozzák a gazdájukat. A fiú hosszú másodpercek múlva láthatóvá vált számomra. Megállt velem szemben, a kocsi előtt, és hunyorogva felfelé nézett. A tizenegy éves fiú vékony lábán drapp színű, rövid nyári nadrág volt, amit fekete hózentrógerrel tartott magán a fehér, felgyűrt ujjú inge fölött. Éreztem, hogy ő is ugyan így végigmér, majd a szemlélődés közben találkozott egymással a tekintetünk. Fényes, élénkzöld szempár fúródott borostyánszín szemembe. Néhány, rakoncátlan fekete tincs hullott szeme elé. Morcos, már-már duzzogó arccal bámult rám. Vettem egy mély levegőt, és izgatottan leszaladtam a fehér bejárati lépcsőről. 
 - Szervusz! – pukedliztem előtte. – Sarah Frank vagyok, remé…
 - Ne fáradj! – mordult rám barátságtalanul, miközben fensőbbségesen elvonult mellettem. Az ajtóhoz érve félvállról hátranézett. – Szénaboglya – morogta felém és bevonult a házba.
 Tátott szájjal, leforrázva bámultam a fiú hűlt helyét.
 - Jól van, kisasszony? – lépett hozzám az egyik fiatal lovász, aki a kocsiért jött.  – Vigyázzon Mr. Hartell fiával, nincsen nála gőgösebb gyerek!
 - Hogy… hogy mer így egy úri hölgy lelkébe gázolni! – Vágtam a szavába, nem is törődve a mondandójával.
 - Kisasszony? – kérdezte döbbenten, miközben füstölögve a lépcső felé robogtam.
 - Majd megmutatom én neki! Azt is megbánja, hogy a világra jött! – tomboltam, és becsörtettem a házba
A nappaliba érve megpillantottam őt, amint a hófehér fotelbe helyezkedett el kényelmesen. Lábát az előtte lévő lábtartóra helyezte, mintha csak övé lenne az egész ház. Nagy lendülettel a fotel elé álltam és kirántottam a lába alól a lábtartót, mire a meglepetésében felugrott. Csípőre tett kézzel álltam előtte. Hosszú ideig farkasszemet néztünk, majd megtörtem a csendet.
 - Te elkényeztetett ficsúr, ha azt hiszed, hogy mindet megtehetsz, mert vendég vagy, akkor nagyon tévedsz! – bukott ki belőlem a gyerekes fenyegetés, mire a fiú gúnyos félmosolyra húzta a száját. Egy pillanatig elgondolkodtam, mégis miképpen fogom megtorolni korábbi kijelentését, majd hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladtam az udvarra és az ingoványos tó felé vettem az irányt.

Ha egy embernek hatalmas villája és birtoka volt, akkor ahhoz egy tó is társult. Ez a gyerekek számára két dolgot jelentett: békák és sár, amikkel a háztartás tagjait az őrületbe lehetett kergetni. Ráadásul a gyerekkori ellenségeket is meg lehetett velük leckézetni. Nyár volt, ezért a tó ilyenkor hemzsegett varangyoktól, de azok mintha megérezték volna a szándékomat, már jóval az érkezésem előtt elrejtőztek a sásban. Csalódottan álldogáltam a parton, miközben gondolkodva bámultam a vizet. 
 A tóval szemben egy hatalmas, öreg fűzfa állt, aminek ágai a víz felszínét súrolták. Régebben magányos sétáimon megálltam a fa előtt és elgondolkodtam, miféle bánat érhette, amiért így csüngeti a leveleit. Emlékszem, mindig megsajnáltam őt. 
 Most hátamat törzsének döntve álltam, amikor tekintetem megakadt egy sárkupacon a parttól nem messze. Odaszaladtam és a két kezemet alaposan belemártottam a sárba, majd amikor elegendőnek találtam a mennyiséget, hazafelé vettem az irányt.
A lépcső felé szaladva Paul, az egyik kertészünk jött velem szemben, és sejtelmesen rám mosolygott. 
 - Csak nem az úrfinak lesz az ajándék? – lefékeztem előtte, miközben buzgón bólogattam. Paul közelebb hajolt úgy suttogta a fülembe: - Éppen az előbb láttam az első emeleten a szalonban. Ne aggódjon, az édesapja és a vendége bezárkóztak a dolgozószobába – nyugtatott meg, amikor látta az elfehéredett arcomat, ugyanis apám szobája, ahol az üzleteit lebonyolította, pontosan a szalonnal szemben volt.
 - Köszönöm Paul, a bizalmas információért cserébe ma már nem kell dolgoznia, hazamehet – mondtam ünnepélyesen. A negyvenes éveit taposó férfi felnevetett, majd elegánsan meghajolt előttem.
 - Megtisztelő úrnőm – kacagott, majd vidáman lépdelt tovább a hátsókert felé. Pár pillanatig még utána bámultam, majd a lábamra csöppenő sár figyelmeztetett, hogy hamarosan meg kell szabadulnom tőle. Gyorsan becsörtettem a házba, majd a lépcsőn felszaladva befordultam abba a szobába, ahová Paul elmondása szerint befészkelte magát az újonnan jött vendég. 
 Ott állt a barna kandalló előtt és éppen orron pöckölte azt a fényképet, ami anyámat ábrázolta. Ez még jobban feldühített, így minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhajítottam a sárkupacot, ami eredményesen beterítette a fiú fél oldalát. 
 - Há! – mutattam rá diadalittasan, miközben bal kezemet a csípőmre tettem. – Jegyezd meg jól, hogy így jársz, ha egy hölgy lelkébe gázolsz!
 Mr. Hartell fia nagyon lassan felém fordult, miközben tágra nyílt szemekkel bámult rám. Jobb kezét arcának bal oldalára tette és igyekezett letörölni a mocskot, de még jobban összekente magát. Arcomra hatalmas vigyor ült ki, és büszkén néztem tervem eredményét. 
 A következő pillanatban ajkát összepréselte, majd csatakiáltást hallatva nekem iramodott.
 - Nem fogok gyáván megfutamodni előled! – mondtam úri módon, de amikor már csak centikre volt tőlem, úgy gondoltam, helyesebb büszkeségemet félretenni és még az utolsó pillanatban sarkon fordultam, majd kiszáguldottam az ajtón.
 - Ha a kezeim közzé kaparintalak, akkor… akkor azt nem fogod túlélni! – hangzott mögöttem a rettegést keltő fenyegetés, amit nem tudtam megállni kacagás nélkül, de a hátam mögött felhangzott morgásból arra következtettem, még jobban feldühítettem, ami persze engem fellelkesített. Hátrakiáltottam, miközben átrohantam a folyosón és a hátsólépcső felé vettem az irányt.
 - Azt hiszed, hogy el tudsz fogni, egy számodra ismeretlen házban? Bocsáss meg, de nálam az előny! – a válasz egy mérges fújtatás volt.
 Éppen befordultam volna a hátsólépcső felé, amikor beleütköztem egy sötét alakba. Két karomon éreztem erős kezének szorítását. Lehajolt, míg a szemembe nem tudott nézni, majd dühtől elhaló hangján megszólalt.
 - Te meg mégis mi az ördögöt művelsz? Elment az eszed, hogy így rohangálsz? Kerget az Ördög, vagy mi lelt téged? Nem megmondtam, hogy vezesd körbe Mr. Hartell fiát? – rázott meg erősen. Óvatosan hátrasandítottam, de a fiút sehol se láttam. Bizonyára elbújt az egyik sarokban. Összeszorítottam a számat, majd belenéztem apám rideg szemébe.
 - Éppen őt kerestem. Rohanásomra az adott okot, hogy minél hamarabb megtalálhassam.
 - Ne feleselj velem, te kölyök! – sziszegte, majd hátrataszított és elvonult mellettem. Még egyszer rám nézett, majd elindult a folyosón. Nem sokkal később az egyik szobalány is elmasírozott mellettem, kezében egy tálca süteménnyel. Ami csak egy dolgot jelentett. A szakácsné sütött, és a konyhában vár rám a rengeteg friss sütemény. El is feledkeztem a fiúról, és utamat a konyha felé vettem.
 Lerobogtam a hátsólépcsőn, és óvatosan bekukucskáltam az ajtón Amelia birodalmába. Édes illatok kúsztak az orromba, az asztalon gőzölgött a kalács és a teasütemény.  A vékony, nyurga szakácsné éppen háttal állt az ajtónak, és belefeledkezett a mosogatásba. Valami régi, falusi nótát dúdolt egy reménytelen szerelemről, miközben szipogva törölgette a tányérokat. Lassan térdre ereszkedtem és halkan az asztalhoz kúsztam, miközben szememet rajtatartottam Amelian. Remélhetőleg már hozzászokott a csínytevéseimhez, mert nem tesz jót neki, ha sokat idegeskedik. Lassan felálltam, és karomat kinyújtottam az asztal szélén álldogáló tálca felé a kezemet. 
 Már éppen megkaparintottam a tálca szélét, amikor hirtelen hátrafordult, és a szemembe nézett. 
 - Már megint ön az, Miss Sarah? – kiáltott rám, miközben vészjóslóan felém közeledett. – Már egyszer megbeszéltük, hogy elkerüli a konyhámat, nem igaz? Akkor mégis mi a magyarázata annak, hogy itt találom? Tegye le azonnal a tálcát! – utasított, amikor lehúztam az asztalról a süteményeket. 
 - Sajnálom, de ön is tudja, hogy mennyire rászoktam a süteményekre, aminek igazából örülnie kéne…
 - Te csak ne mondd meg, minek örüljek! – rikácsolta, miközben vészjóslóan megkerülte az asztalt. Ugye tudod, hogy az apád is örömmel venné, ha elfenekelnélek? – villantotta rám foghíjas mosolyát.
 - Ugyan, ugyan, ezt ön sem gondolja komolyan – mosolyogtam rá. – Úri nőt nemesi házban nem vernek.
 - Szemtelen, elkényeztetett leány! – Toporzékolt a nő, miközben felém lépkedett.
 - Hát itt vagy! – hangzott fel a bejárattól egy ismerős hang. A fiú a boltív alatt állt, a kezében lévő maradék sárkupac igen vészjóslóan festett. Mielőtt a szakácsné föleszmélhetett volna, bosszúszomjas tekintettel felém hajította a sárból összegyúrt gombócot.Épp időben ocsúdtam föl, és bújtam az asztal alá, kezemben a tálcával, amin a süteményeket mentettem. A következő pillanatban Amelia felsikoltott.
 - A frissen sült kalácsom! Mégis mit képzelsz magadról? Egyáltalán ki vagy te? – üvöltözött magából kikelve. A rejtekhelyemből láttam, ahogyan ellenségem arca falfehérré válik, és dadogva hátrálni kezd.
 - Nagyon… nagyon sajnálom, egyáltalán nem akartam a…
 - Nem érdekel, mit sajnálsz, és mit nem! Azonnal idejössz és eltakarítod ezt a szemetet!
 - De… asszonyom. Én Mr. Hartell fia vagyok. Mr. Frank ügyfelének a fia – kezdett rémült tiltakozásba. Amelia csípőre tett kézzel fölé tornyosult. Önelégült vigyorral néztem, ahogyan az új vendégünket móresre tanítja.
 - Engem az sem érdekel, ha a királyné fia vagy! Az én konyhámban az ilyen nem fordulhat elő! – Mondta, miközben minden szavát a nyomatékosság kedvéért külön hangsúlyozta. – Most szépen fogod magad, és letakarítod az asztalt!
 - De… én Mr. Hartell fia vagyok! – hangzott a tiltakozás. – Egy vendég!Nem bánhat velem… cselédként – válaszolt hetykén.Úgy tűnt, a kezdeti félelmét sikerült legyőznie, és lassan visszatért régi énje.
 - Igen? – kérdezte gúnyosan Amelia. – Ezek szerint egy valamit elfelejtettek elmondani. A konyha az én területem, itt az van, amit én mondok. Szóval, kedves Mr. Hartell Fia, szedje szépen össze magát, és rakja rendbe az asztalt! – vágott hozzá egy szutykos, foszladozó félben lévő konyharuhát, miközben további szitkokat szórva megragadta a sártól átázott kalácsot, és kihajította a konyha ablaka előtt sziesztázó disznó elé. Lelkes röfögés jelezte az állat örömét.
 Eközben Amelia áldozata is az asztalhoz vonszolta magát.
 - Ha ezzel végeztem, esküszöm,én vetlek téged a disznó elé, és megetetlek vele – morogta, valószínűleg nekem, de természetesen a szakácsné is meghallotta, aki történetesen megfeledkezett rólam. Hangja mérgesen csattant a konyhában.
 - Tényleg, fiam? Pedig téged elnézve, sokkal jobban ízlenél Szamócának.
  Ekkor úgy döntöttem, kihasználom a helyzetet és kiiszkolok a konyhából. Ellenőriztem a tálcán lévő süteményeket, majd elégedett vigyorral kirontottam az asztal alól. Szerencsére Ameliát lefoglalta a kiabálás, így sikerült észrevétlenül kisurrannom. 
 A konyha udvarra néző ajtaján kiérve megkönnyebbülten fellélegeztem. Sáros kezemet a fehér ruhámba törölve elvettem egy süteményt a tálcáról és elégedetten falatozni kezdtem. A szabadban sétálva, mosolyogva néztem körbe a megszokott vidéken. A zöld fű csiklandozta mezítelen talpam, a nyári szellő a karámban legelésző lovak nyerítését hozta magával. Már alig vártam, hogy felnyergeljem a pónimat és belovagoljak vele a hűs erdőbe.
 A közeli rét felől birkabégetést hallottam. A juhászok most terelték hazafelé apám juhállományát. A juhokon már szinte meg se látszott, hogy nyár elején megnyírták őket. A két juhász mosolyogva integetett. Éppen köszöntem volna nekik, amikor valami hirtelen ledöntött a lábamról. Két kéz kulcsolódott a csuklómra, és tekintetem egy meglehetősen dühös, zöld szempárral találkozott. 
 - Na, most elkaptalak!
 - Engedj el! – kiabáltam – Most nézd meg, mi lett a süteménnyel! 
 - Te még most is a hasaddal vagy elfoglalva? A végén úgy fogsz kinézni, mint egy hordó! – Nevetett fel gúnyosan. Kacagása azonban köhögésbe fordult, amikor gyomrába vágtam a térdemet. Szorításán engedett, így ki tudtam szabadulni. 
 - Megmondtam, hogy megemlegeted, ha egy hölgy lelkébe gázolsz! – álltam meg csípőre tett kézzel fölötte. A hasát szorongatva nézett fel rám, miközben igyekezett levegőhöz jutni.Már éppen készültem a diadalittas elvonulásomra, amikor kutyaugatás ütötte meg a fülemet. A nyájból kiszakadt egy fekete-fehér pamacs, ami nagy sebességgel robogott felém. Collie volt az border collie terelő kutya. Collie láttán teljesen megfeledkeztem a fiúról, aki a helyzetet kihasználva elgáncsolt. Egy hangos nyögés kíséretében elterültem a földön. Eközben a kutyám is odaért és lelkesen csóválta körülöttem a farkát, majd ő is rám ugrott. A közelben gúnyos kacajt hallottam.
 - Collie, Collie, elég! – kiabáltam, és igyekeztem lenyugtatni a kutyát. – Ez nem játék! Kapd el! Hallod? – mutattam a fiú felé, aki természetesen nem vette komolyan, amit mondtam Collienak, így továbbra is önfeledten nevetett rajtam. – Collie! – állítottam le a kutyámat, miután kiszabadítottam magamat a mancsai alól. Megfogtam a szépen formált fejét és a füvön nevető alak felé fordítottam. –Kapd el, Collie! – suttogtam a fülébe. A hűséges kutyám végre hallgatott a parancsomra és morogva a fiúra vetette magát. Az, miután észlelte a kutya közeledtét, halálra vált arccal felpattant, és rémült kiáltások közepette rohanni kezdett. 
 - Hiába futsz! Nincs olyan élőlény, aki Collie elől el tudott volna menekülni! – szóltam utána önelégült arccal.
 - Azt majd meglátjuk! – üvöltötte hátra, majd rémülten meggyorsította lépteit, amikor a kutyám már a sarkában volt.
 - Heheeh! – vigyorogtam elégedetten, majd végre elindultam a drága pónimhoz
Az istállóba belépve különös nyugodtság telepedett rám. A hűs helyiségben csak az én pónim tartózkodott a saját állásában. Amikor észrevett, türelmetlenül dobbantott patájával és sürgetően horkantott, hiszen hozzá volt szokva, hogy jóval hamarabb lovagolok ki vele. Pepperhöz lépve megsimogattam a szürke connemara póni fejét.
 - Megvárakoztattalak, ugye? – suttogtam halkan, miközben vakargattam a fülét. Azt nagyon szerette. – Bocsáss meg, volt egy kis elintéznivalóm az új vendéggel. De nyugodj meg, nemsokára kiviszlek a szabadba - mondtam, majd az ajtón lógó kötőfékét a fejére téve kivezettem az udvarra. Miközben lecsutakoltam, természetesen meghallgatta a kitöréseimet, amik persze a fiúról szóltak.
 - És képzeld, folyton sérteget! Ha ezt így folytatja, akkor egyetlen hölgy sem fog hozzámenni feleségül. De tényleg, még ha olyan gazdag is lenne, mint Viktória királynő, akkor sem mennék hozzá, egy ilyen dölyfös, elkényeztetett ficsúrhoz! – morogtam az orrom alatt, miközben végre felnyergeltem Peppert. Lovam már alig várta, hogy elinduljunk, türelmetlenül dobogott a lábával, miközben igyekeztem felszállni rá. Mikor sikerült kényelmesen elhelyezkednem a nyeregben, nyugodt sóhaj kíséretében elindultunk az erdő felé.
 A kipihentető lovaglás hosszabbra nyúlt, mint hittem. A nap kezdett nyugovóra térni, de sugarai mégis délutáni fényben fürdették a birtokot. Peppert, miután leszerszámoztam, és lecsutakoltam, társaihoz vittem a legelőre, hogy egy kis társaságban töltse sziesztáját. Kelletlenül konstatáltam, hogy ruhámon nem maradt egyetlen egy tiszta folt sem. Végül megvontam a vállamat, és bementem a házba. Az előszoba fehér, cseresznyevirágos tapétája előtt magasodó, sötétbarna ingaóra mutatója lassan közeledett fél nyolc felé. Rémülten szaladtam hát az étkezőbe, abban reménykedve, hogy nem késtem le a vacsorát. Mikor már egyre közelebb értem az étkezőhöz, ínycsiklandozó illatok kúsztak az orromba. Lépteimet fölgyorsítva rohantam a szobába. 
 Amikor beléptem, megkönnyebbülve vettem észre, hogy a két férfi nincs jelen a vacsoránál. Csupán két teríték volt a hosszú, lakkozott fenyőasztalon, egymással szemben. Az egyik ülőhelyet már az ifjú vendégünk foglalta el. Fensőbbséges tekintettel mérte végig az étkezőt, mintha csak bírálója lett volna. 
 - Hát itt vagy! – kurjantott fel, amikor észrevett. – Ezértmég megfizetsz! – lóbálta felém fenyegetően a kezét, így észrevettem, hogy a felkarja be van kötözve.
 - Hmm, úgy látom, nem sikerült elfutnod Collie elől – mondtam, közömbös arckifejezéssel
 - Az a dög majdnem letépte a karomat! 
 - Tényleg? Sajnálattal látom, hogy nem sikerült neki – vontam meg a vállam, és elfoglaltam a vele szemben lévő helyet. Mielőtt visszavághatott volna, megjelent a konyha felőli ajtóban két cseléd, kezükben a vacsorával. Izgatottan megnyaltam a szám szélét, és türelmetlenül vártam, hogy tálalják az ételt. A fiatalabbik kedvesen megszólított.
 - Látom, a kisasszony megint lovagolni volt, de a szép lovaglóruháját már elfelejtette felvenni – mosolygott rám, miközben elém tette a kedvencemet. Bárányhús. A mondatra kissé elszégyelltem magamat.
 - Bocsáss meg, legközelebb tényleg felveszem… Csak most valaki miattteljesen kiment a fejemből – jegyeztem meg epésen és szúrós tekintettel a fiúra néztem.
 - Semmi gond, kisasszony! Kimossuk, és szebb lesz, mint újkorában – vígasztalt, majd miután végzett, a társával együtt távozott. Pár percig méregettük egymást a fiúval, mintha arra számítanánk, valamelyikünk csínyen töri a fejét. A farkasszemnéző csatánkat gyomrunk korgása törte meg, mire mind a ketten feleszméltünk, és nekiláttunk a vacsorának.
 - Remélem nem hoztál be magaddal semmiféle bogarat vagy egyéb állatot! – szólalt meg két falat között.
 - Ugyan, mit képzelsz rólam? – pislogtam rá ártatlan szemekkel. - Én inkább attól tartanék, hogy el fog fertőződni a sebed. Hallottál már a Kutyaharapás Kórról? Mostanában terjedt el a környéken – itt hatásszünetet tartottam és ránéztem, majd folytattam, suttogóra véve a hangomat. – Képzeld, nemrég hallottam, hogy egy embert megharapott a kutyája, és a rákövető napokban egyesével hullottak le a végtagjai.
 A vendég abbahagyta az evést, és óvatosan a karjára sandított, majd ijedt tekintettel bámult rám. 
– És tudod mit vesztett el utoljára? – Meredtem rá, mire ő rettegve, lassan nemet intett. Eközben én, mintha csak valami titkot készülnékmondani, körbesandítottam a szobán, közelebb hajoltam hozzá, úgy suttogtam: – A fejét! – A villa hangos csattanása a tányérján jelezte, hogy sikerült halálra rémítenem vendégemet, akinek a szája is tátva maradt. – Úgy ahogy hallod - bólogattam tudálékosan. – Állítólag hallani lehetett, ahogy a bőre felszakadt, és a csontjai recsegve váltak le a nyakáról. Hatalmas kínokat élt át a szerencsétlen. Bizony, bizony, emlékszem, az üvöltése idáig felhallatszott. A Madame azt se tudta, hová legyen a rémülettől. Azt mondták, hogy a feje pattogva gurult ki a házából, és… 
 Mondandómat egy rémült üvöltés szakította félbe, majd a következő pillanatban a fiúnak már hűlt helye volt. Hangosan felkacagtam, az asztalt csapkodva. Nevetésemet hallva visszajött. Arca eltorzult a dühtől.
 - Na, mi van? Nem szereted, ha megviccelnek? – kacagtam, a könnyeimet törölgetve.
 - Ó, dehogy nem! De a szokásokat betartva, most rajtam a sor! – az arcán lévő ördögi vigyor rosszat sejtett, majd a háta mögül előhúzta anyám fényképét, amit a szalonban talált.
 - Add vissza, de azonnal! – ugrottam le a székemről, miközben ő futásnak eredt. 
 - Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta vissza. Még gyorsan bekaptam az utolsó falatokat a bárányból, és utána szaladtam.
A főlépcsőhöz érve viszont mind a ketten megtorpantunk. A szüleink jöttek le a lépcsőn, és mind a kettő dühösnek tűnt. Mr. Hartell a fia mellé lépdelt. Csak pár szót mondott neki, de mégis libabőrös lettem a fagyos hangjától.
 - Te meg mit csinálsz? Szégyent akarsz hozni rám? Gyalázatos vagy! –  Fia, mintha kicserélték volna, alsó ajkába harapott és behúzott nyakkal a földet bámulta. – Hogy nézel ki? A fél oldalad sáros! Merre voltál? – gyermeke továbbra is némán bámulta a földet.
 - Te ostoba lány! – hallottam meg apám üvöltését, mire rémülten összerezzentem. – Mit mondtam, mit csinálj? Erre te úgy kergeted az ifjabb Mr. Hartellt, mit más asszony a szeretőjét! Hogy néz ki rajtad ez a ruha? A disznókkal dagonyáztál? Most azonnal takarodj a szobádba, és meg ne lássalak holnapig!Világos? 
 - Ahogy óhajtja, apám – pukedliztem csúfondárosan előtte. – De remélem, megengeded, hogy egy kis süteménnyel kárpótoljam magam, a büntetésed miatt – majd a következő pillanatban már a konyha felé szaladtam. Még hallottam, ahogy Mr. Hartell megszólal.
 - Jobb lesz, ha te is lefekszel, talán ki tudod pihenni magadat, hogy holnap már férfi módjára tudj viselkedni!
 - Ned! – kiáltott apám a vén komornyikért. Csoszogás jelezte érkezését. – Kísérje fel az ifjabb Mr. Hartellt a vendégszobájába!
 - Ahogy óhajtja uram – hangzott a rekedtes felelet. – Jöjjön, úrfi! 
 - Meglehetősen sajnálom, hogy eme incidensnek lett a tanúja Mr. Hartell – mondta apám sajnálkozva. – Ez a lány teljesen megbolondultaz anyja halála után!
 - Ugyan, én kifejezetten röstellem a fiam szégyenletes viselkedését. Nem is tudom, mi lelte – suttogta az árnyék.
 - Jöjjön, kérem, a vacsora majd elfeledteti velünk a gyermekeink gyalázatos viselkedését, ha megengedi, hogy így fogalmazzak.
 - Ez csak természetes – lehelte az árnyék, és lépteik távolodásával hangjuk is egyre halkulni kezdett. Én pedig lesurranhattam végre a konyhába. 
Amikor sikerült pár maradék süteményt szereznem, a szobámba mentem. Nem azért, mert apám parancsának engedelmeskedtem. Az ok igen egyszerű volt. Az laktató vacsorától mindig elálmosodom. A szobámba érve a szekrényből előhalásztam a hálóruhámat, majd a földre dobva a szutykos nyári ruhát, átöltöztem. Mivel odakint még mindig sütött a nap, gyorsan behúztam a hatalmas, kétszárnyú ablakomon a krémszínű sötétítő függönyt. Máris esti félhomály köszöntött a hálószobámra. Nagyot nyújtóztam egy ásítás közben, majd szememet dörzsölgetve álmosan az ágyamra másztam.
Amikor belebújtam a virágillatú takarómba, rögtön el is nyomott az álom.

***

Kora reggel volt, amikor kiugrottam az ágyból. Odakint hangosan csiripeltek a madarak, a juhok bégetéséből arra következtettem, hogy a juhászok most terelik ki a nyájat a legelőkre. A szekrényhez lépve kihalásztam egy halovány kék, apró virágokkal hímzett nyári ruhát, miután felöltöztem kirobogtam a szobámból és az étkező felé vettem az irányt. 
 Az asztalt elfoglalták a különféle finomságok, és nyálamat csorgatva ültem le falatozni. A friss szalonna és a tojás kifejezetten zamatos volt, de természetesen a felfuttatott, friss tej adta a reggeli igaz varázsát. Miután elfogyasztottam az ételt, elégedetten nyújtózkodtam egyet, és törni kezdtem a fejemet, mit is fogok csinálni délelőtt. Miközben a terveimet szőttem a Madame lépett be az étkezőbe.
 - De jó, hogy itt látom önt Miss Sarah! Az édesapja keresett fel tegnap, és kérvényezte, hogy mostantól minden nap reggeltől délig tartsak önnek órákat, majd ebéd után is folytassam a tanítását – meghökkenve bámultam rá. – És persze az úrfi is velünk fog művelődni, úgyhogy ha rendesen megreggelizett az ifjabb Mr. Hartell, el is kezdhetjük az órákat…Jaj, szegény fejem – tette hozzá elkeseredetten, mikor belegondolt abba, hogy két rosszcsont gyerkőcöt kell órákon keresztül tanítania. 
 - Rendben, de előbb el kell kapnia! – szaladtam ki az étkezőből.
 - Miss Sarah! Azonnal jöjjön vissza! – rikácsolta a Madame, de én csak futottam ki az udvarra. Utamat egy meglehetősen fájdalmas ütközés szakította félbe.
 - Te meg hogy kerülsz ide? – tettem mérgesen csípőre a kezem, amikor visszanyertem az egyensúlyomat. A fiatal vendég úgy pillantott rám, mintha a hóhérom lenne.
 - Menj az utamból – szűrte ki a fogai közül, majd durván oldalra taszított és elhaladt mellettem.
 - Beléd meg mi ütött? –kérdeztem döbbenten. Teljesen máshogy viselkedett, mint tegnap.
 - Semmi közöd hozzá – morogta, miközben hátra se nézett.
 - Micsoda felfújt hólyag vagy! Az ilyen gyereket szokták eladni a rabszolgapiacon! Meg is érdemelnéd! Így aztán várhatod majd, hogy valaki feleségül menjen hozzád!
 - Mintha te merő kedvesség lennél! Pont te beszélsz? – fordult felém, miközben gúnyosan végigmért. –Egyfolytában falod a kaját, a végén kövérebb leszel, mint egy disznó. Mellesleg téged se venne el senki: ahogy elnéztem, tétovázás nélkül uszítod rá az emberekre a dögödet.
 - Colliet hagyd szépen ki ebből! És nem érdekel, ha elhízom, és senki nem vesz feleségül. A férfiak, ahogyan én látom, téged is beleértve, mind elviselhetetlenek és mérhetetlenül erőszakosak. Nem fogom kitenni magam a ti galád viselkedéseteknek! 
 - Ó, mi vagyunk erőszakosak? – kacagott fel csúfondárosan. – Már nem azért, de te se vagy egy ártatlan virágszál.
 - Gyerekek, hagyjátok abba! – ért oda hozzánk a Madame. – Szinte forróbb itt a levegő, mint Afrikában! Inkább próbáljatok kicsit… barátságosabban viselkedni egymással!
 - Ezzel? – mutatott rám a fiú. – Az előbb is úgy belém rohant, mint egy bivaly!
 - Mi az, hogy bivaly? – kérdeztem felháborodva. – Te löktél el úgy, mint egy rinocérosz!
 - Na, de gyerekek! – Szólalt meg a Madame kétségbeesetten. – Mi lenne, ha megvárnánk, amíg Ifjabb Mr. Hartell megreggelizik, azután pedig fölmennénk és tanulnánk valami izgalmasat? Mit szólnának a francia igeidőkhöz?
 - Kizárt, hogy most menjek tanulni! Ráadásul ezzel!– ráztam meg a fejemet, majd sértődött léptekkel elindultam a bejárat felé. 
 - Na, ebben legalább egyetértünk – horkant fel Mr. Hartell fia, majd ő az ellenkező irányba fordult és az étkezőbe ment, otthagyva a szegény, kétségbeesett Madamot.
 - Kisasszony! – ért ki a Madame is az udvarra, majd kétségbeesetten nézett körül. – Miss Sarah! Jöjjön elő! – szólongatott, mire egy kelletlen sóhaj kíséretében előmásztam Szamóca karámjából.
 - Tessék?
 - Miss Sarah! A szép ruhája… - kapott a fajéhez a Madame. – Jaj, Istenem! Menjen és mosakodjon meg! – terelgetett a bejárat felé.
 - De miért? Hiszen csak a ruhám lett sáros.
 - Nos, tudja, Miss Sarah, egy hölgy nem lehet… disznó szagú, ha a házban jár-kel. Kérem, utána jöjjön fel a tanulószobába! 
 - Jó, jó, megyek már, csak ne terelgessen már úgy, mint egy birkát! – Mondtam sértődötten és bevonultam a házba.
- Kezdjük is el az órát egy könnyed bemelegítéssel! – nézett ránk a Madame, miután összegyűltünk a barátságtalan tanulószobában. A fiú és én egymással szemben ültünk az asztal két oldalán, a Madame pedig közöttünk foglalta el a szokásos helyét. Miután nem kapott tőlünk semmilyen választ, folytatta.
 - Nos, szeretném, ha lefordítanátok két-két mondatot, szóban. Miss Sarah, ön kezdi. Tehát: A ház körül tehenek élnek – nézett rám várakozó pillantással. Duzzogva, keresztbe tett karral ültem a székben. Miután a Madame megunta a várakozást, a szemben ülő fiúra nézett, aki kapásból elmondta a választ.
  - Autour de la maison, des vaches y vivent - A tanítónő oda volt az örömtől. Szemüvegét megigazgatva visszafordult hozzám.
 - Ne keseredjen el, Miss Sarah, hátha ez menni fog – bíztatott. – A mezőn sok virág nyílik. Próbálja csak meg, nem olyan nehéz – unszolt, de én elfordítottam a fejemet és nem válaszoltam. Nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy már kora reggel unalmas órákon kellett ücsörögnöm, ráadásul egy olyan személy társaságában, akit egyre jobban utáltam. Ezt a mondatot tudtam, de dacból se válaszoltam. Ebben a percben a fiú pökhendi, büszke arccal újra megmondta a választ.
 - Les champs ont beaucoup de fleurs.
 - Bravó, bravó, fiatalúr! Nagyszerű! Akkor, most öntől egy igen bonyolult mondatot fogok kérdezni, jól figyeljen. Ha leesik az első hó, akkor a medvék elindulnak téli álmot aludni – alighogy elhangzott a mondat, már le is fordította, makulátlan kiejtéssel.
 - Si la prmemiéreneigetombait, les oursreviennentà leurscavernes pour passerl'hiverdans un sommeilprofond -a Madame csupán sóhajtozni tudott elragadtatásában.
 - Minő elragadó szókincs, micsoda kiejtés! Mintha az igazi francia arisztokraták nyelvén szólalt volna meg! Nagyszerű beszélgetőpartner fog válni önből ifjú úr. Micsoda elegancia! – Áradozott tovább, miközben a „fiatalúr” önelégült vigyorra nézett rám. 
 - Hogy akadna a torkodon a gyönyörű szép francia kiejtésed – morogtam az orrom alatt epésen.A Madame nem hallotta meg, viszont a címzett válaszul kinyújtotta rám a nyelvét.
 - Ifjabb Mr. Hartell, hát micsoda viselkedés ez? Nem szégyelli magát? – kérdezgette őt, miközben a nyakát idegesen nyújtogatta felé. – Egy hölgyre roppant modortalanság kinyújtani a nyelvét, ráadásul ebben a korban végképpen gyermeteg dolog ez – csóválta meg a fejét. – Kérjen csak szépen elnézést Miss Sarahtól! – Mr. Hartell fia gyorsan elhadart egy bocsánatkérést. Eközben a Madame tovább okította a helyes viselkedésről, így nem vette észre, ahogyan én nyújtottam ki a fiú felé a nyelvemet. Erre ő dühösen fölpattant a székről.
 - Te aljas kígyó! – kiáltott rám. Valószínűleg még folytatta volna a szidalmazást, ha a Madame nem szól közbe. A dühös reakciója még engem is meglepett.
 - Azonnal üljön vissza a helyére! – süvítette, mire a „fiatalúr” behúzott nyakkal visszaült a helyére és rémülten pislogott a Madame felé. – Hát nem tanították meg a viselkedésre? Magára is vonatkozik ez, ifjú hölgy! – nézett rám mérgesen, mire ijedten lejjebb csúsztam a székemen. – Azt hitte, nem láttam, hogy maga is kiöltötte a nyelvét? Micsoda gyerekes viselkedés ez! Mit gondolnak, hány évesek maguk? Hat? Most azonnal maguk elé veszik a papírt és az íróeszközeiket, és addig nem hagyják el a szobát, amíg le nem fordítottak száz mondatot! Meg kell tanulniuk tisztelettel bánni egymással, mert nem lesz jó vége ezeknek az összecsapásoknak, amiketegymás közöttrendeznek! – a pár perces dorgálás után sietve engedelmeskedtünk a Madamenak, és írni kezdtük a mondatait. 
 Én is meglepődtem azon, hogy egy kicsit elszégyelltem magamat, és csendben fordítottam az etikettről szóló mondatokat, fel se nézve a papírból. A falon lévő óra mutatója párszor körbeforoghatott, amikor Mr. Hartell fia megszólalt.
 - Kész vagyok! – kiáltotta önelégülten, majd diadalittas tekintettel nézett rám. A szemem alsó részét lehúzva, egy grimasszal válaszoltam neki. Eközben a Madame dicséretekkel halmozta el, hogy mennyire ügyes, és milyen gyorsan elkészült.
 - Nagyszerű, úrfi, nagyszerű! – bólogatott, miközben ellenőrizte a mondatokat. – Eddig hibátlan! – Ekkor kötekedve megszólaltam, mert már nem bírtam tovább csöndben ülni.
 - De csak eddig.
 - Miss Sarah – hangzott a fenyegetés a papiros mögé temetkezett Madametól. A következő pillanatban viszont örvendezve megszólalt. – Micsoda páratlan tudás, azt hittem ez a mondat kihívást nyújthat önnek, Ifjú Mr. Hartell, de tévedtem. Gratulálok!
 - Ugyan, ugyan, semmiség – vonogatta a vállát. – Az ön tudását, hölgyem, nem lehet fölülmúlni!
 - Hízelgős kiscica! – mordultam rá, mire ő, a Madame felszólítására fittyet hányva visszavágott.
 - Te vagy felháborodva? Ó, biztosan féltékeny vagy, ahogy elnézem, hiszen még a huszadik mondatig se jutottál el. Az agyad helyén is biztos csak ez a rettenetes szénakazal van – gúnyolt ki nevetve, a hajam felé mutatva. Ekkor már nem bírtam magammal, felugrottam az asztalra és a fiúra vetettem magamat, mint egy vadmacska. A székkel együtt a földnek csapódtunk, és ordítva ütöttük, karmoltuk és haraptuk egymást. A Madame rémülten pattant föl a helyéről, miközben a kezét a szívére kapta.
 - Gyerekek! – akarta kiáltani, de csak egy rekedtes suttogásra futotta tőle.
 - Itt meg mégis mi folyik? Sarah! – hallottam meg apám dühtől eltorzult hangját. Az ajtóban állt az ügyfelével együtt. Az apám, meg se várva azt, hogy felálljak, gyors léptekkel mellettem termett, és a karomat megcsavarva felrántott a földről. Eközben Mr. Hartell is megállt a földön fekvő, összekarmolt arcú fia mellett.
 - Állj fel, te szerencsétlen – suttogta neki a jéghideg árnyék, miközben elefántcsont botját a fiú arca mellé tette.
 - Mégis mit képzelsz magadról? Nekiugrasz az ügyfelem fiának? Megőrültél? – ordította, miközben karomat erősebben hátra csavarta. A szemem könnybe lábadt, miközben az arcára néztem. A Madame rémülten nézett körbe, azt se tudta, melyikünkhöz menjen oda, végül az apám mellett állt meg.
 - Mr. Frank, egy kis félreértés történt, a gyerekek csupán… játszottak – próbálkozott meg a lehetetlennel, de kudarcot vallott. Az apám meg se hallotta. Eközben Mr. Hartell fia is felállt a földről, és összeszorított ajkakkal megállt az apja előtt, miközben a földet bámulta.
 - Elég volt! Azt hittem tudsz viselkedni, és nem kell feleslegesen költekeznem miattad. De úgy látom tévedtem. Tudod mit csináltál most? Tudod? – rántotta meg a karomat, miközben továbbra is dacosan bámultam az arcát. – A bizalmamat játszottad el! – a kijelentésére el kellett nevetnem magamat, miközben arcomon folytak a könnyeim a fájdalomtól. – Még nevetni is van erőd? Majd meglátjuk, ki nevet a végén! Eldöntöttem, nevelőnőt kapsz! El se hiszem, hogy ilyen felesleges kiadásokba vertél engem, te szerencsétlen! –a bejelentés hallatán megrettentem.
 - Nem! – kiáltottam, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. – Nem teheted ezt velem! 
 - Szánalmas lettél, fiam, hát erre tanítottalak? – hallottam közben a fojtott suttogást. – Válaszolj! Már a saját apádat se méltatod szóra?
 - Nem, apám, nem erre tanítottál – hallatszott a reszketeg suttogás.
 - El ne bőgd magad fiam, annál szégyenletesebb nincsen, világos?
 - Igen apám…
 - Nem érdekel, mit akarsz, Sarah Frank! Ha eddig nem viselkedtél ember módjára, akkor megérdemled! Holnaptól nevelőnőt kapsz!
 - Neveltél volna te engem rendesen! Még ezt is el akarod magadról hárítani! Anya halála óta mindent csak ellöksz magadtól! – mondtam a könnyeim között, és könyörgő tekintettel néztem apámra. – Miért lettél ilyen? – zokogtam.
 - Az anyádat ne keverd bele ebbe, te kölyök! Most azonnal mész a szobádba, és ki nem jössz onnan, míg érted nem küldöm a nevelőnőt.
 - A szobámba megyek, de csak azért, mert te oda sose jössz, és végre nem kiabál velem ott senki! – Mondtam és sírva kiszaladtam a folyosóra.
 - Te is menj a szobádba, James Hartell! – Hallottam még Mr. Hartell hangját. – A nevelőnő igazán jó megoldásnak tűnik, neki is elkél a jó neveltetés.

***

 - Elsa! 
 - Igen, Miss Sarah? 
 - Hol bujkál?
 - Az úrfi? Nos, az előbb surrant ki a hátsó ajtón – mosolygott rám a húsz éves nevelőnőm, Elsa. Már egy hónap is eltelt az óta, mióta Elsa Canon belépett az ajtómon. Nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Emlékszem, álmaimban kísértett egy vén nőszemély, szoros kontyban, és unalmas, szürke ruhában, aki folyamatosan utasítgat, és mindenbe beleszól, bármit is csinálok. Elsa teljesen más volt. Sűrű, egyenes szálú haját elegáns kontyban hordta, égszínkék szeme folytonos vidámságról árulkodott, ruhája szokatlan, fehér szolgálóruha volt. Első találkozásunkkor rögtön megengedte, hogy leszaladjak a konyhába süteményért, sőt, azóta sokszor csempészett fel nekem is pár falatot az aznapi adagból. Sokszor segített abban is, hogy Jamest elkaphassam, ha pedig a fiú kergetett, akkor pedig elrejtett, és apám előtt is gyakran falazott nekem. Mindig is tiszteltem őt. A maga szerénységével, és erős jellemével együtt elmondható volt róla, hogy korunk modern gondolkodású nője volt, annak ellenére, hogy nagyon szegény családból származott.
 Ellenben James rosszul járt, ami kárörömmel töltött el. Az ő nevelőnője egy tizenhét éves lány volt, Iréne Fox. Az a lány folyton anyáskodott fölötte, James alig tudott tőle megszabadulni. Iréne sötétbarna haját befonva hordta, sötét szeme pedig folyton kutakodóan kémlelte körbe a házat, mintha folyton keresne valamit. Nagyon örültem, hogy egy olyan jó nevelőnőt kaptam, mint Elsa. Iréne jellemében mindig is volt valami meglapuló sunyiság.
 - Most nem ússza meg! – mondtam elszántan, miközben kiviharzottam az udvarra. – Képes volt hideg vízzel leönteni! Collie! – szólítottam a kutyámat, aki farkát csóválva ott termett mellettem. – Keresd! – a kutya lelkesen szimatolni kezdett, és hamarosan rá is akadtunk Jamesre, a tónál bujkálva. 
 - Csalás! – kiáltotta, amikor észrevett minket, és menekülni próbált, de Collie utána eredt és jó terelőkutya lévén felém terelte. 
 - Hányszor kell mondanom, hogy ne sértsd meg a hölgyeket? – Álltam előtte, csípőre tett kézzel.
 - Fogalmam sincs, miről beszélsz – nézett félre ártatlanul. A következő pillanatban rémülten ugrott oldalra. – Jó ég, egy béka!– Rettegve nézett a mellettem békésen ugráló kecskebékára. Elnevettem magamat.
 - Csak nem félsz tőlük? – fogtam a hasamat a nevetéstől, és még a könnyem is kicsordult. Eközben James nagy ívben megkerült minket.
 - Mindenki fél valamitől. Továbbá ezt leginkább undornak nevezném – suttogta reszketve, szemét a tó felé ugráló békán tartva, mintha attól félt volna, az állat meggondolja magát, és őt fogyasztja el vacsorára. A következő pillanatban hátra arcot vágott és a házunk felé rohant. Vigyorogva követtem a tekintetemmel. 
 - Ejnye, James! Kiadtad egy titkodat – leguggoltam Colliehoz, és a hátát vakargatva megszólaltam. – Ma vadászni fogunk, nagylány! 
 Gyorsan visszarohantam a birtokunkra, és megkerestem Pault. Ő a szokásos helyén, a hátsókertben volt, anyám dáliáitgondozta.
 - Mit óhajt, kisasszony? – kérdezte mosolyogva, amikor odaértem mellé.
 - Békát szeretnék fogni.
 - Csak nem az úrfi számára? Nos, a fészerben van pár régi befőttes üveg, amik elég nagyok egy termetes béka számára – nem is vártam meg, hogy befejezze a mondatot, már szaladtam is Collieval a fészerbe. Meg is találtam a legalkalmasabb üveget, amibe akár több béka is kényelmesen elfért volna. Elégetett vigyorral ügettem vissza a tóhoz. Szerencsémre Collie is a segítségemre volt, így hamar ráakadtunk egy igen termetes példányra, aki a tó mellett gubbasztott álmosan. A border collie óvatosan becserkészte a kiszemelt áldozatot, és óvatosan a fogai közzé kapva hozzám hozta. 
 - Jó, kutya vagy Collie, nélküled meg se tudtam volna fogni – dörgöltem meg a füle tövét, miután rázártam a békára a befőttes üveg tetejét. – Ezzel estig várunk, és majd beeresztem a szobájába – avattam bele ördögi tervembe. – Remélem egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni! – kuncogtam.
 A délutáni francia órán ismételten az idegein táncoltunk a Madamenak, de megkönnyebbülésére nem verekedtünk megint össze. James bizonyára sejthette, hogy készülök valamire, mert a nap további részében békén hagytam.
 Hamarosan beköszöntött a lefekvés ideje. Megvártam, míg James bemegy a vendégszobába lefeküdni. Miután becsukódott mögötte az ajtó, gyorsan odaosontam, és hallgatózni kezdtem. Amikor megnyikordult az ágy, még hallottam, ahogy mocorog rajta, végül pár perc múlva csönd lett odabent. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtaját, majd a befőttesüveg tetejét leszedve a beengedtem a hatalmas, rücskös kecskebékát, aki kényelmesen beugrált a hálóba. Ez után vigyorogva sétáltam vissza a szobámba, és alig vártam a következő napot. 

***

Másnap izgatottan ugrottam ki az ágyból. Gyorsan felkaptam magamra egy fehér, sárga virágos ruhát, majd sietve leszaladtam az ebédlőbe. Csalódottságomra nem találtam ott Jamest. A karamellszínű tapétával borított étkező hatalmas tölgyfa asztala csupán egy személyre volt terítve. A konyhából kilépő cseléd kezében már ott is gőzölgött a friss reggeli, ami tojásrántotta volt, mézes tejjel. Korgó gyomorral nekiláttam a falatozásnak. Mire befejeztem a reggelit, az óra fél tízet ütött, de James még mindig nem jött le enni. 
 - Kisasszony, nem tudja, merre lehet az ifjú úr? – Kérdezte a cseléd. – Attól tartok ki fog hűlni a reggelije.
 - Bizonyára nem tud a félelemtől kijönni a szobájából – válaszoltam vigyorogva, majd az ételt megköszönve kisétáltam az étkezőből. Éppen elhaladtam a főlépcső alatt, amikor valami rettenetesen nyúlós anyag zúdult a fejemre. Megdöbbenve torpantam meg. A ruhám szinte teljesen rám ragadt attól, amit a nyakamba zúdítottak, de én csupán egy valamivel törődtem. A kezemmel megérintettem a hajamat, ami teljesen összeállt a ragacstól, és fájdalmasan a fejbőrömre tapadt. Döbbenten néztem fel a lépcsőre. James ott ált és rettentő dühös tekintettel bámult le rám.
 - Te...! Hogy képzeled, hogy összezársz éjszakára egy békával? – kiabálta magából kikelve. – Van fogalmad róla, hogy milyen érzés arra kelni az éjszaka közepén, hogy ott brekeg melletted egy nyálkás szörnyeteg? 
 - Mivel… mivel öntöttél le? – kérdeztemelcsukló hangon, nem is figyelve a dühkitörésére. Erre kajánul elvigyorodott.
 - Nem fogod kitalálni. Az iszapot, amit a tónál szedtem összekevertem egy kevéske mézzel és fagyantával. Az életbe nem fogod tudni levakarni a hajadról! Hálás lehetsz nekem, legalább már nem áll úgy, mintha sose fésülték volna meg. 
 A következő pillanatban már visítva rohantam fel a lépcsőn, mire ő egy ügyes mozdulattal kikerült és kárörvendő kacajjal leszaladt a lépcsőn. A következő pillanatban őrült módon kergetni kezdtem a házban. Végigrohantunk egészen a földszinten lévő könyvtárig, majd vissza az előszobáig. Ott viszont belerohantam az apámba. Az ütközéstől mind a ketten hátra tántorodtunk, majd miután az apám visszanyerte az egyensúlyát meghökkenve végigmért. Eközben Jamesnek sikerült elrejtőznie az előszobában lévő ülőgarnitúra mögé. Miután az apám felocsúdott a döbbentből, elfojtott hangon megszólalt.
 - Téged meg mi lelt? A méhekkel fürödtél, te lány? – ebben a pillanatban szerencsére megjelent a két nevelőnő is. Elsa rémülten nézett rám. Ekkor már könnyek folytak végig az arcomon, és sírva mondtam el, hogy mi történt velem.
 - Miss. Canon, mosdassa meg, mielőtt összeken valamit nekem! – legyintett apám, majd magában morogva az étkező felé indult. Mintha motyogott volna arról, hogy 
 - Jöjjön, Sarah kisasszony, kimossuk a szép hajából ezt a… ezt a valamit.
 - Már sose lesz olyan a hajam, mint régen! – mondtam sírva. – Már sose lesz olyan, mint amilyen az anyukámé volt!
 - Ugyan, a mosónők semmi perc alatt megmossák a haját, Miss. Sarah. Utána meg lesz egy két szavam ahhoz a James úrfihoz! – Nézett rá Irénére, aki úgy állt ott, mint aki azt se tudja, mit csináljon. Elsa célzását megértve elkiáltotta magát.
 - James úrfi! Jöjjön ide azonnal! – nem érkezett válasz, James bizonyára már messze járt az óta. Iréne tanácstalanul nézett vissza Elsára, akivel az óta már a mosókonyha felé sétáltam. Elsa dühösen nézett vissza a nála fiatalabb nevelőnőre.
 - Ne bámuljon már rám ilyen tanácstalanul! Kerítse elő azt a gyereket! – Iréne tágra nyílt szemekkel bólintott, majd James nevét kiáltozva keresni kezdte. 
 Eközben mi a mosókonyhába értünk, ahol két tagbaszakadt nő mosott szinte éjjel-nappal. Amikor megláttak, egy dézsába forró vizet öntöttek, és a dézsa elé tereltek, majd fölé lógatták a fejemet, végül bőszen sikálni kezdték a fejbőrömet. Az erős dörzsölés miatt rettenetesen fájni kezdett a bőr, így egyre hangosabban zokogtam, miközben Elsa mindent megtett, hogy megvigasztaljon. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, amikor az egyik mosónő megszólalt.
 - Sajnálom, Miss Sarah, de a haja végéből nem jön ki ez a… ez a valami. A tincsei teljesen beitták. Azt hiszem… Nos, azt hiszem…
 - Le kell vágni! – jelentette ki a másik kíméletlenül.
 - Theresa, drágám, nem lehetett volna egy kicsit finomabban fogalmazni? Ennek a kislánynak minden emléke az anyjától, a haja – csóválta a fejét az előző. 
 - Ugyan már, Emma! Ez csak egy haj, ami újra meg fog nőni. Tegye csak félre a hiúságát, Miss Sarah! – mondta, miközben az asztal felé sétált vágóeszközt keresve. Felkaptam a fejemet, mint egy rémült őzgida, és Elsára néztem.
 - Nem… Nem – suttogtam, majd egyre hangosabban kezdtem el hajtogatni, miközben újra megeredtek a könnyeim.
 - Kisasszony, nem tehetünk mást – nézett rám együttérzően Elsa, miközben Theresa egy ollóval a kezében megmarkolta a hajam végét.
 - Jó ég, mivel öntötték le önt? Még az ollóba is beleragadta haja. De ne aggódjon, megoldjuk! – a következő másodpercben egy erős rántást éreztem, amitől a fejem is hátra bicsaklott. Aztán még egy rántás. És újból.
 - Theresa! Azért a kisasszony fejét mégse kéne letépni! – kiáltotta méltatlankodva Emma, majd kikapta az ollót a nő kezéből, és óvatosan elkezdte levágni a hajamat.
 - Milyen elegánsan néz ki, Miss Sarah! – mértek végig, én pedig borzasztó hiányérzetet éreztem. A hajam cspzott végei alig súrolták a vállamat. Kisírt szemekkel bámultam rájuk, miközben úgy éreztem magamat, mintha a végtagjaimat vágták volna le.
 - Igen, kisasszony, sokkal jobban áll önnek a rövid haj – bólogatott Theresa. Egy keserű sóhaj kíséretében megköszöntem a segítségüket.
 - Ezt a felesleges hisztit egy haj miatt, komolyan mondom, tessék felnőttesebben viselkedni. Méltóságteljes, ha egy nő büszke, de annak nem szabad a hiúság felé hajlania! – intett Theresa fejcsóválva. 
 - Ha megengedik, most visszamennék a szobámba – motyogtam az orrom alatt, majd kiléptem a mosókonyhából. 
 Már éppen befordultam volna a lépcsőhöz, amikor egy nagy placcsanáskíséretében valami beborította az amúgy is megviselt ruhámat. Szipogva a bejárati ajtó felé néztem, ahol James állt sáros kézzel és önelégült arccal. 
 - Látom fodrásznál voltál. Bár téged elnézve ez sem segít rajtad – gúnyolódott.
 - Semmi gond, James, nem haragszom rád – néztem a szemébe, és fájdalmasan rámosolyogtam. James megütközve, kerekre nyílt szemekkel nézett rám, még a szája is tátva maradt. Eközben a szemem megint könnybe lábadt és a szobámba szaladtam, majd az ágyamra vetettem magam, és ismét sírni kezdtem, már én sem tudtam miért.
 Pár perc múlva Elsa nyitott be hozzám, és leült az ágyamra. Miközben megsimogatta a hajamat vigasztalni kezdett.
 - Ugyan már, Miss. Sarah! Ne legyen butus. Hiszen tudja, hogy meg fog nőni.
 - Érezted már úgy, hogy mindenedtől megfosztanak, ami fontos neked? – kérdeztem hüppögve a párnából. – Nem is tudom, olyan, mintha teljesen kifacsartak volna. Még… apám birkái se érzik ennyire mezítelennek magukat, miután megnyírták őket…
 - Hagyja már abba a hisztit, Miss. Sarah! Levágták a haját, és akkor? – pattant fel az ágyról Elsa, mire ránéztem. – Nem szabad ennyire nagy jelentőséget tulajdonítania ennek, ha jobban belegondol, a kisasszony maga is hibás ebben, hogy idáig fajultak a dolgok az úrfival. Meg kell tanulnia viselkedni. Ráadásul egy év, és hosszabb lesz a haja, mint ezelőtt. Tessék összeszedni magát, kisasszony, és folytassa tovább az életét! Nem kell egyfolytában az önsajnálat sós tengerében lubickolnia! – A következő pillanatban a lovagló ruhámat dobta le mellém az ágyra. – Menjen lovagolni, csináljon valamit! De azzal semmit nem ér el, hogy itt gubbaszt a szobájában és sírdogál!
 - Jól van, jól van – másztam le morcosan. –Elmegyek lovagolni, ott legalább senki sem látja a borzalmas kinézetemet – feleltem durcásan, mire Elsa égnek emelt tekintettel sóhajtott és kiment a szobámból. A szememet törölgetve felöltöztem és az istállóba mentem.
 Amikor kilovagoltam Pepperrel, az udvaron megláttam a céltalanul bóklászó Jamest. A közeledtemre felkapta a fejét, mire én úgy tettem, mintha nem venném észre. A következő pillanatban Collie ügetett mellénk, majd belovagoltunk az erdőbe.
 Olyannyira elmerültem a gondolataimba, hogy csak Collie csaholása zökkentem vissza a valóságba. 
 - Mi a baj Collie? – kérdeztem értetlenül, mire Pepper felnyerített. Aztán én is meghallottam a fenyegető morgást. Egy hatalmas medve bukkant fel előttünk. A következő pillanatban Collie ugatva elfutott, miközben Pepper ijedten megugrott és eszeveszett vágtába kezdett. Rémülten próbáltam megállítani a lovamat, miközben éreztem, ahogyan a lábam egyre jobban kicsúszik a kengyelből. Ekkor már csak azon voltam, hogy a nyeregben maradjak, majd amikor egy kidőlt fa elzárta Pepper útját, hirtelen felágaskodott, mire én leestem róla, és a földnek csapódott a hátam. A tüdőmből minden levegő kiszaladt, és rettenetes fájdalmat éreztem a csuklómnál. Még hallottam, ahogyan Pepper elvágtat, majd minden elsötétült körülöttem. 

*

 - Sarah! Sarah! Hallasz engem? Nyisd ki a szemedet! – hallottam meg valakinek a rémült kiáltozását. – Mit csináljak? Ugye élsz még? Sarah? – kérdezgette ugyan az a távoli hang kétségbeesetten. Nagy erőfeszítésembe került, mire kinyitottam a szememet. Homályosan láttam, így csak egy elmaszatolódott alakot jelent meg előttem, meg egy sötétkék szempár, ami az én tekintetemet kereste. Hirtelen egy nedves orrot is megéreztem a karomnál, majd Collie megnyalta a kézfejemet.
 - Jaj, de jó, azt hittem meghaltál – sóhajtott fel James. – Most felemellek, és hazaviszlek jó? – mondta, majd óvatosan a hátam alá csúsztatta a kezét, és lassan az ölébe vett, miközben továbbra is hozzám beszélt. – El se hiszed, hogy mennyire aggódtak érted otthon, a Madame majdnem infarktust kapott, amikor Pepper és Collie nélküled ért haza. Már eleve teljesen pánikban voltak Elsával, hogy órákig elmaradtál – folytatta tovább a monológját. – Te jó ég! Van neked egyáltalán súlyod? Ahhoz képest, hogy állandóan eszel, egész könnyű vagy – kiáltott fel, majd aggódóan rám pillantott, miközben lassan elindult velem hazafelé. Szemét összeráncolta és úgy vizslatott a karjaiban. 
 - Beszélj még – kértem halkan, mire nem kellett neki kétszer mondani, folytatta onnan, ahonnan abba hagyta. Eközben éreztem, hogy egyre nehezebb lesz a fejem, majd lecsuktam a szememet.
 Amikor újból magamhoz tértem már a szobámba voltam, és egy őszszakállú, keretes szemüvegű öregúr hajolt felém. Fejemet lassan az ablak felé fordítottam, és meglepődve konstatáltam, hogy a Hold magasan az égen jár.
 - No, úgy látszik fölébredt Miss Frank. Ennek nagyon örülök. Egyrészt nincsen komoly baja, másrészt a Madame most már nem fog kétpercenként berontani, hogy megkérdezze él-e még a kisasszony – szólalt meg az orvos a szemét forgatva. 
 - Mi… Hogy?... – Kérdeztem hunyorogva, miközben kezemmel óvatosan megérintettem a sajgó fejemet. Hangosan felszisszentem, amikor ujjaim megtalálták a sajgó puklimat hátul, a tarkóm fölött. Nagyon szerencsés voltam, hogy nem tört be a fejem. 
 - Először én kérdezek. Emlékszik arra, hogy mi történt magával? – vágott a szavamba kedvesen Martin doktor. Barátságos mosolya mindig megnyugtatott. Egy kedves öregapóra emlékeztetett a sűrű, hosszú ősz szakállával, és vastag keretes szemüvegével. A birtok közelében lévő kisvárosban lakott és igen nagy népszerűségnek örvendett a lakosok körében. Azt pletykálták róla, hogy a londoni főorvos volt, ám egy szerencsétlen baleset miatt maga mögött hagyta a városi rendelőjét és vidékre költözött. 
Összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszaemlékezni a lovaglásra. Tompán szúródott a fejem, de rövid töprengés után végül eszembe jutottak az események. 
- Igen… Ránk morgott egy medve. Nem sokkal később Pepper ledobott a hátamról. Aztán... Valaki haza hozott… James volt az - válaszoltam meglepetten. Elgondolkodtam azon, hogy lehet a kelleténél durvábban bántam vele. Elszégyelltem magamat, és arra a belátásra jutottam, megérdemeltem azt, hogy leöntse a gőgös fejemet azzal a furcsa ragaccsal. 
 - Úgy van – bólogatott elégedetten. – Nem kell tehát aggódnunk az emlékezet veszés miatt. Tudja, hölgyem, rendkívül nagy szerencséje van, hogy nem történt nagyobb baj önnel. Néhány zúzódás, enyhe agyrázkódás, és egy kissé megzúzódott csukló, amit be is kötöttem. Szerencséje van, hogy nem tört el semmije. Az elkövetkezendő napokban pihenjen – állt fel az ágy mellé helyezett székből. – Pár hétig javaslom, maradjon fekve és semmi képen ne erőltesse meg magát, az a fejének sem tenne jót. Próbáljon meg egy rövid ideig nem kiszökni az istállóhoz, kisasszony – kacsintott rám, majd a tette fejére a kalapját. Felkapta az ágy mellett fekvő sötétbarna táskáját és az ajtó felé indult. – Még beszélnem kell az apjával, és a hölgyekkel – fordult felém. Búcsúzóul megemelte a kissé ütött-kopott kalapját majd kilépett az ajtón. A gondolataimba mélyedve néztem a díszes baldachin bársonyos, kacskaringós virágmintáit. Magam is meglepődtem, amikor Jamesen kezdett járni az eszem. Zavartan próbáltam őt kiűzni a gondolataimból, de csak a fülemben csengett a kedves hangja, miközben hazafelé cipelve megállás nélkül mindenféléről fecsegett. Elmosolyodtam és elhatároztam, hogy nem fogok rá haragudni. Hirtelen rám nehezedett az álom.

***

Madárcsiripelésre ébredtem. A nyitott ablakokból kellemes nyári levegő áramlott a szobámba.  Egy ideig még csukott szemmel élveztem a pillanatot. Frissnek és kipihentnek éreztem magam. Óvatosan nyújtózkodtam egyet és oldalra néztem.
 - James! – kiáltottam meglepetten. – Hát te hogy kerülsz ide?
 - Azt gondoltam… - vakarta meg a tarkóját zavartan a fiú –, itt maradok veled, amíg fel nem épülsz, és vigyázok… rád, nehogy valami bajod…legyen – motyogta borzasztó nagy zavarában. Ahogy beszélt egyre jobban elpirult. Figyeltem, ahogy a kissé hullámos hajába túr és rám pillant. Nem is gondoltam, hogy ilyen mélykék szem létezik a világon. James pillanatnyi szünetet tartott és látszott, hogy nem nagyon tud mit kezdeni magával, de végül sikerült folytatnia. - Meg… igazából bocsánatot szeretnék kérni, amiért…
 - Várj! – Felültem az ágyban és meglepődve néztem rá. A takaró lecsúszott a mellkasomról és előbukkant a fehér pizsamám. James ösztönösen oldalra kapta a tekintetét. – Te itt voltál, amíg aludtam? – lassan bólintott. – Meddig aludtam?
 - Azt mondja, hogy... – töprengett el, majd az ujján kezdett számolni. – Négy teljes napig. A Madame, ha nem volt nálad mindig berontott és megkérdezte élsz-e még. Csoda, hogy nem ébredtél fel. Olyan hangos, amikor ideges - forgatta a szemét James. 
 - Szóval, te pedig itt voltál? – billentettem hihetetlenkedve félre a fejem. - Végig, míg aludtam? - csodálkozva meredtem a fiúra, aki idegesen felsóhajtott. 
 - Igen! Most mi ezen olyan hihetetlen? Képzeld, tudok néha rendes is lenni – mondta kissé felháborodva. – Ti nők, hihetetlenek vagytok - legyintett a kezével.
- Ezzel mégis mire célzol? - néztem kihívóan a szemébe.
- Éppen bocsánatot kértem, erre te összevissza beszélsz - válaszolta durcásan, mire felvontam a szemöldökömet és jelentőségteljesen pislogtam rá. 
 - Tényleg? – vontam fel a szemöldököm, miközben összefontam magam előtt a karomat. – Miért is? Tudod, eléggé homályosan emlékszem arra a napra - James igerültsége egy pillanat alatt elpárolgott. Mély megbánással nézte a földet, majd magán erőt véve ismét rám emelte a tekintetét. Olyan rejtélyes volt a nézése. Mintha a tengert nézném. Sose tudtam mit rejt igazából az a mély tekintete. Mégis, amikor belenéztem azt éreztem, képes minden titkát felfedni előttem.
 - Szóval… – mocorgott zavartan a széken, miközben folyamatosan köszörülte a torkát. – Szóval, ami azt illeti, kissé… Túl lőttem a célon, amikor leöntöttelek azzal a trutyival…
 - Kicsit? - húztam fintorogva félre a szám.
 - Jó, legyen neked igazad – tárta szét a karját türelmetlenül. – Akkor bocsánat, hogy nagyon túlzásba vittem! – erre elmosolyodtam.
 - Bocsánatkérés elfogadva - a válaszom teljesen meglepte, mert csak kikerekedett szemekkel meredt rám. - De tudod, én is benne voltam abban, hogy ez legyen a vége. Sajnálom a békás incidenst.
 - Részemről el van felejtve – mosolygott tétovázva. – Igazából nem is félek annyira a békáktól. Csak egy kicsit – ismét felnevettem, mire végre ő is feloldódott.
 - Tudod mit? – néztem rá vidáman. Ő kérdőn pillantott vissza rám. – Lehetnék barátok is.
 - Hm… - gondolkodott el. – Végül is, igazad van – válaszolta széles mosollyal.