IX. {Bloggerkarácsony - Elfeledett testek}
2018. december 23., vasárnap 15:19 • Hana2 komment
Ahoy, Nyuszók!
Itt is vagyok egy különleges novellával, amit a Lyla és Giger féle Bloggerkarácsony alkalmával írtam. Ez életem legelső ilyen bloggerkarácsonyos részvétele, és gőzöm nem volt róla, hogy mégis milyen novellát kéne írni. Oké, hogy az én húzottam, KaDó egy normális novellát kért, dee akkor most annak karácsonyosnak kéne lennie? Mondjuk nem akartam depiset írni, de még így is eléggé melankólikusra sikerült, de ez már csak ilyen. Nagyon igyekeztem nem sablonosat írni. Meg, ha úgy vesszük, kipróbáltam magam a sci-fi világában. Nem sok sikerrel.

A karaktereket kicsit sablonosnak érzem, meg nem sikerültek olyan hű-de-badassra, de még ez az a kategória, ahol nem állok neki újraírni. XD

Nem akartam túlhúzni, de mégis viszonylag hosszú novella lett. Remélem tetszik majd az irományom annak is, akinek készült. :3



N. E. lopakodva surrant előre a régi, romos Óváros házai között. Nagyon nem volt kedve ahhoz, hogy a Gazdája megint leszidja, amiért a tiltott zónába merészkedik. Mögötte még sziporkáztak az Újváros hivalkodó fényei és a hosszú, kecsesre nyújtott üvegfelhőkarcolói. Visszhangot vert a december 24-én megrendezett óriási fesztivál. A régi emberek úgy mesélték még, hogy ezen a napon ünnepelték egy bizonyos Jézus születését, aki megváltotta az embereket a bűnük alól. Ám mára ezek a mesék kezdtek feledésbe merülni a régi emberek világával együtt.
N. E. robottestére ráfeszült a fényes ezüst-kék ruhája, mely jelezte, hogy kinek a tulajdonában áll. Luxus sexrobot volt, egyike a legkeresettebb fajtából. Régi vágású felépítése mégjobban különlegessé tette. Arca szemtelenül emberinek látszott a kék tekintetével és a bársonyos, hosszú szőke fürtjeivel. Státusza legendás volt a társai között, tulajdonságai és felépítése messze felülmúlta a ritkák kategóriáit is. N. E. mégsem tudta, honnan származik, és ki alkotta őt. A Gazdája azt hajtogatta, egy emberi szeméttelepen bukkantak rá. Ráfért a felújítás. Régi elkopott kommunikációs egysége helyett egy modernet kapott, a megrepedt memóriachipjét is egy teljesen új váltotta fel.  Ezzel együtt megszűnt minden emléke abból az időből, ahonnan ő származott. Ő lett a luxus robot, mely gazdag kereskedők és az elit rétegek vágyait kárpótolta. De valamiért belül érezte, hogy ő nem erre született. Vasszíve ürességet érzett, akárhányszor is létesített testi kapcsolatot. Ahogy teltek az évszázadok egyre jobban mag akarta ismerni a helyet ahonnan származott. Még ha a föld alá is le kellett volna fúrnia magát érte.
 Az ünnepi hét volt az egyetlen, hogy ő és a robottársai szabad kimenőt kaptak. N. E. az első pár napot még velük töltötte, de újfent megunta az üres, sablonos beszélgetéseket, melyek a bőr fényesítéséről, vagy a Teremtőjük magasztolásáról szólt. Úgy döntött, megint bemerészkedik a titokzatos Óvárosba, mely egykor még az emberek által benépesített Föld egyik metropolisza volt. Különösen vonzódott a lepusztult városhoz. Sűrű sárgás porfelhő lepte be mocskos fátyolként az Óvárost. N. E.-t nem különösebben érdekelte, hogy koszos lesz a drága öltözéke, egyre jobban lekötötték figyelmét az újabbnál újabb érdekességek. Olyan dolgokat látott, melyekre az adattárában sem talált szavakat. A nyelvezetből rég kikopott tárgyak és épületek bukkantak fel a szemei előtt. A házak tetőcserepei néhol teljesen elfedték az utakat, másutt mély kráterek tátongtak a járdán vagy a beton közepén. Ablakszilánkok, bútorok és mindenféle törmelékek voltak kizúdulva az utcákra. N. E. robotszeme alaposan átpásztázott minden zegzugot. Képes volt szemügyre venni mit rejtenek a falak, és a törmelékek. Életnek azonban nyoma sem volt.
Egyszer csak egy furcsa alakot fedezett fel az egyik felborult négykerekű közlekedéseszköz alatt. N. E. néha megmosolyogta ezeket a furcsa, kerekes tárgyakat és elcsodálkozott, hogyan volt az embereknek türelme ilyen lassúnak tűnő dolgokban utazni. Ahogy közeledett a különös alak felé egyre jobban besűrűsödött az olaj a talpa alatt. Egy machine volt, még az elbukott időkből. Közelebb szaladt hozzá, és szemügyre vette a behorpadt acélkoponyát. Az egyik szemgolyó teljesen kiolvadt a helyéről, míg a másik élettelen szürkeséggel bámult vissza rá. N. E. átkozta a gyenge felépítését, mert képtelen volt megmozdítani azt a súlyt, ami a machinera nehezedett. A machine volt a robotok első verziója. Robusztus, karakán felépítésükkel, vaskos, mechanikus végtagjaikkal igazi ritkaságnak számítottak. A feketepiacon a kereskedők előszeretettel árulták az alkatrészeiket, a rögeszmés gyűjtők pedig meg is vásárolták, akármennyi kreditbe került is. Őrök voltak, akik valószínűleg a város rendjére vigyáztak. N. E. kíváncsian becsúsztatta vékony ujjait a koponya alá és meglepődve vette észre, hogy a memóriachip érintetlen. Ám mást is felfedezett. A memóriachip mellett egy furcsa valamit is kitapogattak az ujjai. Óvatosan kihalászta a chippel együtt. Egy átlátszó kis kocka volt a kezében. Kíváncsian nézegette és közben azon tanakodott, milyen funkcióval bírt. Ám hiába merült el az adatai között, semmilyen feljegyzést, vagy elejtett utalást nem talált erről a kockáról.
Miért nincs semmilyen információ a régi világ dolgairól? Tanakodott magában. Hangos üdvrivalgást zavarta meg a gondolkodását. A 24-i fesztivál még csak most ért a félidőhöz. Hatalmas ünnepség volt, amikor villogó fénydíszek lebegtek a Nagyok Arénája felett. Az Aréna lelátói megteltek a nézőkkel, akik a különböző világból érkezett lények összecsapásait akarták látni. Különleges fődíjért folyt a küzdelem. A nyertes száz évnyi privilégiumot és korlátlan hozzáférést biztosított mindenhez az Újvárosban. A privilégium általában megfizethetetlen volt a köznépnek, de még így is kecsegtető ajánlattal bírt a száz évig tartó luxus. A felső tízezer számára a Tagság egy életre szólt. A Nagyok Arénájában megtartott ünnepi hetekkel tisztelegtek a régmúlt emberei előtt. Valaha egy ünnep volt, amikor ajándékokat adtak egymásnak az ősök, ám a karácsonynak nevezett hagyomány teljesen kikopott az emlékezetből. Mára csak annyi maradt meg belőle, hogy a győztes száz évnyi privilégiumot kapott, mely röpke időnek számított a több ezer évig is elő robotok és más lények számára. Ám mégis egy kevés ideig feljuthattak az áhított paradicsomba.
N. E. elmerengve állt a koszfelhőben és nézte a távoli fényeket. Szinte mindenki imádta ezt a különleges eseményt, ám ő mégsem tudott érte úgy lelkesedni, mint a többiek. Borzasztó hiányérzet mardosta. Mintha kiveszett volna valami fontos a társadalmából. Az ujjai között forgatta a kockát, miközben automatikusan megvakarta a tarkóját. Ujjai ismét kitapintották a négyzet alakú lyukat, melyet sosem értett, miért tátong olyan üresen. Egy pillanatra ledermedt. Lehetséges lenne? Meredten nézett a tenyerében pihenő tárgyra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan beleillesztette a nyakába. Bizsergést érzett az idegeiben. Teljesen beleillett. Gyorsan készített egy biztonsági mentést a memóriájáról, majd nagy lélegzetet véve lehunyta a szemét, és belenyomta a tarkójába a kockát.
A lecsukott szemhéja mögül sárgán villogó feliratot olvasott.

Dokumentumok helyreállítása 3…2…1…

Emléktérkép alkotás megkezdése:

Háromdimenziós téralkotás. Töltés folyamatban…

Betöltés kész.

Az idő visszaállítása: 1914. december 22. Töltés folyamatban…

Betöltés kész.

Időjárás elemzése… Hó… Havazás… Hideg… Alkotás folyamatban…

Betöltés kész.

Törölt szavak helyreállítása…

100%

Adatfrissítés…

100%

Rendszerfrissítés és helyreállítás befejeződött.

Ahogy az utolsó felirat is eltűnt, furcsa hangokra lett figyelmes. Az agya teljesen megtelt az új szavakkal, de rendkívül zavarta, hogy nem tudta őket képekhez, gondolatokhoz kötni. Hó. Mi az a hó? Lovaskocsi. Újság? Macskakő? Mik ezek, és mit jelentenek? A hangok egyre hangosabbak lettek és összezavarodott. Az Óvárosban teljes volt a némaság. Hirtelen emberek kiabáltak, és furcsa robbanásokat is hallott a messzeségben, hangos berregéssel és zúgással. Tétovázott, hogy kinyissa-e egyáltalán a szemét. Ám egy különös mondat hatására döbbenten pillantott körbe.
- Karácsonyi vásár! Akció, akció! Mindent fél áráért!
A csodálkozástól tátva maradt a szája, és csak forgott körbe, annyira sok mindent kellett befogadnia. Kapkodta a fejét, és úgy érezte menten kisül az adategysége a töménytelen információ áradattól.
Az Óváros házai teljes pompájukban álltak pedánsan, egymás mellett sorakozva. Míves falaik gyönyörűen pompáztak, miközben fehér pontok szálltak alá a szürkés fellegekből. Hó… Havazik… gondolta és maga sem tudta miért, de boldog volt. Elhaladt mellette egy lovasszekér, és néhány furcsa, motorral hajtott, nagy kerekű autómobil is, melyek önmagukat vezették. Az emberek vastagon felöltözve szaladgáltak az utakon, és felbukkantak mellettük a vigyázban álló machinek is. Néha el-ellebegett egy kisebb tányér alakú riasztószonda, ami apró antennájával az eget mustrálta, hogy hangos sípolással riassza a lakosságot. A járda szélén henger alakú zöld takarítórobotok sepregették fel az elszóródott szemetet. Elegáns, vagy kevésbé elegáns ruhába öltözött hölgyek álltak sorban az egyik sarki postánál, kezükben kisebb dobozokat tartva. N. E. odasétálva szembetalálkozott egy hirdetéssel: Postázzon Ön is a fronton maradt szeretteinek dohányt, meleg sálat, zoknit. Küldjük el nekik a karácsony szellemét és az itthon maradottak szeretetét.
- Ezek a macinák, vagy mik nekem nem tetszenek – hallott meg egy éles női hangot a sorban. A hang gazdája egy rózsaszín nemezkalapos, szőrmét viselő középkorú hölgy volt – Állandóan attól félek, hogy ellenem fordulnak és lepuffantanak azokkal a furcsa villogó fegyvereikkel. Átkozott egy korban élünk!
- Nyugodjon meg, drága, ezek nem olyanok, mint akik kint vannak a fronton – nyugtatta meg a mellette álló fiatalabb nő, vaskos kartont szorongatva.
- Én nem vagyok ezzel meggyőzve, kedves – ingatta meg a fejét a másik. – Ha ezek miatt tört ki a Nagy Háború, nem csodálkoznék én, ha itt is ramazurit csapnának – erre a másik megvonta a vállát. Feleslegesnek tartotta tovább folytatni a vitát. Ehelyett témát váltott.
- Vajon Ernőm jól van-e? – sóhajtott elkalandozva, majd a szél megtáncoltatta a hosszú szőke haját. N. E. megütközve nézte a fiatal asszonyt, aki bundakabátban állt az idősebb társa mellett. Vékony volt, és törékeny. Szeme olyan kék, akár az óceán. Ő én vagyok. Döbbenten ment a sorban álló hasonmásához. Nem látta senki, így nem is volt mitől tartania. Minden vonása teljesen olyan volt, mint az övé.
- Már hogyne lenne jól? – felelte kissé bosszúsan a teltebb asszony mögötte. – Ott ül egész nap a Technikai Fejlődés Minisztériumában, hogy újabb macinákat és tömegpusztító szörnyetegeket gyártáson. Míg az én férjem az életéért küzdött a limanovai csatában – legyintett lenézően. N. E. sem tudta miért, de mérgesen közelebb lépett a nőhöz. Ezzel egy időben az emberi hasonmása is ugyan ezt tette.
- Kedves Vizcy-né… Mindannyian tudjuk, hogy a gróf úr milyen nagyszerűen próbál helyt állni a fronton. Minden elismerésem – bólintott egyet a nyomatékosítás kedvéért. – De azt nyilván elfelejtette, hogy Ernő a Véderőnél dolgozik, azon belül a fegyverelhárítás egységnél. A neo-bombák becsapódásától a mechák védik meg a mi hős katonáinkat! Bár Ernő túl beteges ahhoz, hogy kimenjen és fegyvert fogjon, ahogy azt a többi férfi teszi, neki is megvan a maga eszköze, amivel harcol értünk. Mégpedig az esze! – zárta le a mondandóját, majd a kasszához fordult.
- Faragatlan nőszemély – dünnyögte az orra alatt Vizcy-né. N. E. dühösen dobbantott egyet. Maga sem értette a cselekedeteit, de úgy érezte olyasvalakiről beszélnek becsmérlően, akit valamikor ismerhetett. Úgy döntött nem zaklatja magát fel, inkább tovább állt.
Nézte a forgatagot, és szíve melegséggel telt meg, mert teljesen átjárta egy olyan érzés, amit mindig is hiányolt az ünnepi hetekből a sajt századában. Az emberek sürögtek forogtak, és szaladgáltak mindenféle dobozokkal, szatyrokkal a kezükben. Csodálta az épületeket, a járműveket. Elmosolyodott, amikor a kezdetleges lebegő sikló suhant el mellette, mely még kötött energikus pályán közlekedett az energiasínek felett. Vaskos, ormótlan alakjuk és sötétbarna színük eltörpültek a hipersiklók mellett, amik hosszúak és kecsesek voltak, valamit képesek voltak kötetlenül egészen magasan is közlekedni, és egy szuper-MI irányította őket. Furcsa volt ennél a siklónál elegáns díszöltözetben pompázó szakállas férfit látni, aki ráadásul ember volt.
Maga sem vette észre, de a hosszú sétája végül egy hatalmas üvegkarcolóhoz vezetett. Csúcsos, modern épület volt, mely kirívóan pózolt a többi méltóságos épület mellett. N. E. felismerte az építményt. Az első épület MI-vel rendelkező épület volt, és ez képezte az Újváros és az Óváros közötti határt. Az ajtón éppen kilépett egy szétszórt, fekete ballonkabátos, keménykalapot viselő fiatal férfi. Őszbe hajló borosta keretezte karakteres arcát. N. E. mintha csak egy álomból ébredt volna, furcsa dobogtató érzéssel szaladt közelebb a férfihez, és arról is megfeledkezett, hogy senki sem láthatja. Láthatatlan tekintete találkozott azzal az arccal, melyet rég elfeledett.
- Ernőm! - hallotta a saját hangját, majd egy könnyed női alak siklott át láthatatlan testén és beletemetkezett a férfi gyengéd ölelésébe.
- Drága Cilim, hát ma is eljöttél? – szólalt meg kedves, mély hangján a férfi, majd két keze közzé fogta a fiatal nő kipirosodott arcát. N. E. szótlanul nézte a jelenetet és azt kívánta, bárcsak ő lehetne önmaga helyében. Abszurd helyzet volt. Maga sem tudta megfogalmazni azt a keserű, maró érzést, ami felgyülemlett benne. A szerelmespár könnyed beszélgetésbe kezdett, melyből kiderült, hogy az ország helyzete nincs kedvező állapotban a Nagy Háborúban. Az egyre intelligensebb Mesterséges Intelligenciával felruházott ellenséges erők egyre jobban áttörték a védelmi vonalat a mechanikus frontvonalon, miközben a másik, emberi fronton is egyre inkább hátrányba szorultak a honvédek. N. E. kutakodott az adategységében, és meglepetésére újabbnál újabb információkat talált a huszadik század elejéről. A Nagy Háború, mely a hatalmas mechanikus fegyverkezési verseny miatt robbant ki, amikor egy szándékosan vírusos szuper-MI terrorcselekménnyel megölte a trónörökös fiát, belerángatva az országot egy olyan vákuumba, ahonnan aligha szabadulhatott ki. Az adatok valószínűleg a meghalt macináé voltak. A böngészés közben megakadt a szeme valamin. Az egyik harciroboton a retinájába égett az Újvilág ezüstszárnyú madara, mely egy lángoló babérkoszorút fog a karmai között. Ott virít minden ellenséges roboton és mechanikus szörnyen. N. E. kék szeme tágra nyílt, ahogy az adatok cikáztak előtte. Mindegyik robot csúcstechnológiával készült, melyek egyre rohamosabban fejlesztették önmagukat. Az Újvilág határőreinek első verziói voltak, melyek minden támadás után egyre fejlettebbek és inteligensebbek voltak. A legyőzhetetlen szörnyek uralták N. E. világát, és könyörtelenül megsemmisítettek mindent és mindenkit, akik a peremvidékről akartak bejutni a csúcsszuper metropoliszokba, az Újvárosokba. Ezért is bírt olyan hatalmas jelentőséggel az ünnepi hetek főnyereménye.
A világra lassan ráborul a Pokol…
N. E. önkéntelenül is a pár után rohant, és szíve teljesen elkeseredett, amikor látta, hogy mennyi idő múlva válik romhalmazzá az Óváros.
Bárcsak megérinthetném…
Ernő és Cili hol vidáman, hol komoran beszélgettek. Cili egyre jobban aggódott a Galíciában harcoló testvéréért, és reménykedett benne, hogy a csomagja épségben megérkezik az öccséhez. Lassan és békésen sétáltak, ám a levegő az ünnepi hangulat ellenére feszült volt. Az emberek néha óvatosan az ég felé, vagy a lebegő radarok felé lestek. Ahogy egyre jobban komorult el az égbolt, annál inkább uralkodott el a félelem a városban. Bezáródtak a boltok, lehúzták a rolókat. Már csak néhányan maradtak sétálni az utakon. 
Ernő, ahogy felért kedvesével a szerény hajlékukba, szenvedélyes csókolózásba kezdtek. N. E. megilletődve nézte őket, ahogy kivetkőznek ruháikból majd meztelenül az ágyra borulva szerelmeskedni kezdtek. Teljesen más volt szeretkező embereket nézni. A robotok, és a többi furcsa lény durván bánt velük, attól függetlenül, hogy ritkák és értékesek voltak a sexrobotjaik. A közösülés hideg volt és fájdalmas. Nemi szervüket a sexrobotoknak puhára és élőre tervezték, hogy olyan legyen, mint a kihalás szélére sodródott tiszta embernőké. Érzékenyek voltak a melleik és a csiklóik is. A testük minden egyes porcikája azért létezett, hogy minden vágyat kielégítsenek. A nyelvük meleg és nedves volt. Belül puhák voltak. Mégis fájt az érintés. Mégis gusztustalan volt. Az árukból és a Gazdájuk jóakaratából nem hullottak ki a Peremvárosok szélére, mint a legtöbb lecsúszott sexrobot. Az ő testük nem volt olyan szerencsés.
N. E. szomorúan leült a fal mellé. Nem tudta, hogy mennyi ideig lehet ebben a jelenben, az elfeledett emberek között. Nézte, ahogy a férfi, aki megdobogtatta a szívét szenvedélyesen öleli N. E. emberi testét. Hallgatta a hangjukat. Most először kívánta azt, bárcsak ember lehetne.
A kora estét hirtelen éles sípolások törték meg. Egyszerre nyüszített riadót minden robot. A machinek pedig készenlétbe sorakoztak fel a várost körbe véve, hatalmas fegyvereiket az égnek szegezve. Cili riadtan, elfehéredett arccal nézett kedvesére, aki egyre csak sürgette, hogy öltözzön fel, és menjenek az óvóhelyre. N. E. reszketve nézte az ablakból az egyre inkább bepánikolt embertömeget. Lovaskocsik borultak fel, és veszedelmes veszekedések, lökdösődések alakultak ki az óvóhelyeken. Valahol már nem fértek el többen. Voltak, akiket státuszuk miatt zártak ki. Az utcán úrrá lett a kétségbeesés és a belső erőszak. N. E. sohasem látott ennyi embert ilyen brutálisan viselkedni egymással. Hogyan képesek ezt tenni egymással, amikor mindannyian ugyan olyan veszélyben vannak?
Ernő kézen fogta kedvesét. És elindultak lefelé, a kanyargós csigalépcsőn.
- El kell innen tűnnünk! – zihálta a férfi. – Ez az a bomba lesz. Ezt még a machinek sem tudják megsemmisíteni!
- Milyen bomba? – kérdezte rettegve Cili.
- Azt hittem nem elég fejlettek hozzá. Maximum 20-25 év kellett volna még nekik, hogy kifejlesszék… Ez messze túlmutat a jelenlegi tudásomon. Már hallottam, hogy rebesgetnek pletykákat egy tömegpusztítófegyver elsöprő erejéről… Ez nukleáris bomba lesz…
- Úristen… Ernő… Mi lesz velünk?  - kapta kezét a szája elé Cili.
- Sietnünk kell. El kell érni az óvóhelyet. Tudok egyet, ami eléggé biztonságos.
Ahogy leértek az utcára már teljes volt a zűrzavar. N. E. elszörnyedve nézte, ahogy az emberek a machinek ellen fordultak, vagy pedig egymásnak mentek. Mit sem törődtek ők már az egyre jobban csipogó robotokkal.
Cili és Ernő elszaladt az aluljáró mellett, amikor éktelen robajjal beütött a Pokol. N. E. és Cili szinte bizarr módon egyszerre kezdtek Ernő felé rohanni, majd mind a ketten ugyan akkor taszították meg a férfit, aki az utolsó pillanatban belezuhant a földalatti sikló lejárójába. A tűz egy pillanat alatt felégette Cili testét, de N. E. megdermedt, amikor Ernő egyenesen az ő szemébe nézett. Fekete eső hullott az égből, hó helyett. N. E. pedig megfordult és egy hatalmas, romos temető tárult a szeme elé. Az az Óváros, ahova mindig is elszökött most kapta meg azt az arcát, amelyet ő is ismert. Mellette a földön emberi hamumaradványok égtek a betonra.

Az emlék analizálása befejeződött

villant a szeme elé a sárga szöveg. N. E. felkészült arra, hogy visszatér a jelenébe, de meg volt győződve arról, hogy képtelen lesz betenni a lábát az Újvárosba. Undorodott minden gépszörnytől. Undorodott a saját testétől. Mi okoztuk a vesztüket. A város képe helyett azonban még mindig sötétség borult a szeme elé.

Adatok mentése befejeződött.

Rákapcsolódás a személyes memóriára.

Elő kívánja hívni a törölt emlékeit?

A kérdés annyira megdöbbentette, hogy teljesen lefagyott. Törölt emlékek? Meg volt győződve arról, hogy új, fejlettebb memóriaegységet kapott. A kérdés újra meg újra felugrott, sárgán villogó fénnyel.

Elő kívánja hívni a törölt emlékeit?

Nem tudta mit tegyen. Teljesen üresnek és személytelennek érezte magát. Mintha hiányzott volna belőle valami. Nekünk, robotoknak… Vajon hol van a lelkünk? Végül beletörődve választott.

Igen

Elrejtett emlékek archívumának betöltése…

100%

Beérkezett videóüzenetek betöltése…

Önnek egy beérkezett videóüzenete van. Meg kívánja tekinteni?

Igen

Videófájl betöltése: Boldog karácsonyt, édes Cilim!

N. E. szeme nehezen nyílt ki. Egy asztalon feküdt. Testét gyengének érezte, mintha most szerelték volna fel először végtagokkal. Homályosan látott, tekintete előtt megannyi szám ugrált. Szoknia kellett az új látását. Perifériájának bal sarkában egy kis piros pont jelezte, hogy fut a videófelvétel. Nem emlékezett arra, hogy bekapcsolta volna. Egy ember mióta képes…
A következő pillanatban Ernő arca bukkant fel előtte. Mosolyra húzta a száját.
- Drága Cilim, boldog karácsonyt! – suttogta a férfi. – Tudom, kicsit furcsának hat az egész szituáció. Biztos vagyok benne, hogy most teljesen össze vagy zavarodva. El kell mondanom valamit – leült a döntött műtőágy elé helyezett székre. Olajos kezét beletörölte a koszos köpenyébe. – Végre. Újra láthatom a gyönyörű arcod. Nem is tudod, milyen nehéz volt téged összerakni. Főleg úgy, hogy semmi nem maradt belőled a robbanás után. Ne.. Ne izgasd fel magad. Tudom, sok ezt hallanod, de nincsen sok időm. A világunknak annyi… Tudod, ledobták azt a bombát.
Kezdett emlékezni. Belelökte Ernőt a lejáróba. Aztán pedig itt ébredt fel.
- Meghaltál, Cili – csuklott el Ernő hangja. A nő megpróbált megmozdulni, de túl sok kábel kötötte az ágyhoz. Nem akart hallani semmilyen magyarázatot. Nem érdekelte, hogyan jött vissza az életbe, mi van a testével, milyen testben van benne. Csak hozzá akart bújni újra a párjához.
- Nem tudtam ezt elfogadni. Összeszedtem minden tudásomat és minden felhalmozott ritka anyagomat, hogy megalkossalak téged. Te vagy az első tiszta, emberi tudattal rendelkező robot. Te Cili vagy. Nem egy MI, nem egy szuper-MI, nem egy machine. Cili vagy. És az is leszel. Ebben a hibátlan testben, örökkön-örökké megmaradsz az én Cilimnek. – Ernő lassan felállt a székből és ismét közel jött hozzá. Kezével végigsimított a nő mezítelen, érzékeny bőrén.
- Minden részletet megcsináltam benned. Itt is – simította meg az ujjaival az érzékeny pontjait. – És itt is. Akárki bármit is fog mondani neked, te mindig Cili leszel – ismételgette meg önmagát állandóan. – Az emlékeid a te emlékeid. A tudatod a te tudatod. De egyben az enyémek is. Minden közös emlékünket áttöltöttem a te memóriádba. Minden jellemződet és azokat a tulajdonságaidat, amiket én ismertem. A biztonság kedvéért elmentettem ezeket az emlékeket ebbe az adattárolóba – mutatott fel egy kis átlátszó kockát. – Ezt elrejtem az egyik tönkrement machineba, ha esetleg történne velünk valami, ott megtalálod. Még ha minden emlékedet felülírják is, meg fogod találni. Biztos vagyok benne – suttogóra vette a hangját, és a nő is meghallotta, hogy emberek és robotok kezdtek hangoskodni az épületben. Ernő eloldozta a testét, ő pedig gyöngén a férfi karjai közzé zuhant.
- Olyan gyengének érzem magam – suttogta. – Mintha elcsapott volna egy villamos. Mondd, Ernő, most mi lesz velünk? – kérdezte meg félve a férfitól. Ernő egy ideig hallgatott és az ajtóra meredve feszülten figyelt.
- El kell válnunk. Tiltott technológiát használtam azzal, hogy téged újrahívtalak. A tudásomat pedig bárhogyan felhasználhatják ellenem.
- Csak nem arra gondolsz, hogy megsemmisíted az adatbázisodat? – szörnyedt el. – Ne, biztos van másik megoldás. Kérlek, maradjunk együtt. Miért alkottál akkor meg, ha megölöd magad?
- Ne aggódj. Egy MAG-ba töltöm fel magam, és elrejtőzök a hálón. Azt már úgyse használja senki. És ígérem, hogy egyszer megtalállak. De addig is… Van még egy fontos dolog, amit nem felejthetsz el. Ami téged önmagaddá tesz. A neved – vezette a kedvesét a tükör elé. A nő döbbenten nézett a tükörbe. Tökéletes mása köszönt vissza rá. Az anyajegy a lapockán. A nevetőráncok. A szőke fürtjei és a kék tekintete. Talán kicsit élesebb és rikítóbb volt, mint amilyenre emlékezett. Talán ez a bizonyítéka, hogy többé mégsem ember. Még valami furcsa, fakó, ezüstös írást vett észre a tarkóján. Alig lehetett észrevenni. Ezüstös, nyomtatott betűk egy szóvá álltak össze. N. E. L. L. I.
- Nelli – suttogta. Az ő neve volt. Cilinek egyes egyedül csak Ernő becézte. – Almássy Nelli.
- Úgy van. Most pedig vedd fel ezt – dobott a kezébe egy testhezálló kezeslábast. – El kell menned innen. Ígérem, egyszer majd találkozunk. – Odavezette a szemétlerakó kis csapóajtajához. – Ez egyenesen kivisz innen a szeméttelepre. Ott már nem bánthatnak – a nő lenézett a sötétlő lyukba. Egy hatalmas fémcsúszdát nyelt el odalent a feketeség.
- Csak nézz rám, még egyszer, hadd lássam az óceánt a szemedben – vette kezei közzé Nelli arcát Ernő. Egymásnak érintették a homlokukat. Ernő mélyen belenézett az ő Cilijének a szemmébe. Hangos dörrenés hallatszott az ajtó mögül. – Nincs vesztegetni való időnk. Menned kell! – lökte meg a szerelmét, aki búcsúzóul suttogott neki valamit, majd elnyelte a sötét.
A felvétel nem állt le, még zuhanás közben sem. Végtelennek múló percek után aztán kibukdácsolt a szabadra. Megérkezett a szeméttelepre. A teleptől nem messze magasodott a lerombolt város. Nelli csak állt, és szeméből megállás nélkül folytak a fekete olaj könnyei. Egyre csak várt. Meredten nézett a városra, mintha azt várná, kap egy jelzést, hogy Ernő épségben van. Ám egyszer csak újabb robbanás rázta meg az épületeket. Nelli lehunyta a szemét és megpróbálta virtuálisan elérni Ernőt.

Nem található
Nem található

A következő pillanatba ismét bombázták a várost. Az egyik becsapódott a szeméttelepbe.

Videófelvétel vége

N. E. L. L. I. kinyitotta a szemét, és körbenézett a leharcolt Óvároson. Kezével végigsimított nyakának bal oldalán. Már csak az első két betű volt kitapintható. Megannyi közös emlék és érzelem töltötte meg eddig üres testét. Hirtelen ötlettől vezérelve felcsatlakozott a MAG-ba, a Mesterséges Adatbázis Galaxisába.

Drága Ernő!

Rég volt már az, hogy levelet írtam. Mégis teljesen emlékszem, hogyan is kell csinálni. Megtaláltam a kockát, amit elrejtettél. Egy hosszan tartó hibernációból ébredtem fel. Köszönöm. A saját tudatom visszaszerzése volt a legszebb karácsonyi ajándék. Megint megmentettél. De egyszerre vagy a jótevőm és a leggonoszabb rosszakaróm. A tudás szörnyű dolog. Mindig ráébreszt a hiányra. A te hiányodra.
Fogalmam sincsen, hogy élsz-e még, vagy elvesztél a feltöltődés előtt az Óvárosban. De mégis, úgy érzem, karácsony napján mégis csak adnom kellene neked végre valamit. Nincsen semmim ami értékes lehetne, de ezt az egy dolgot teljes vasszívemből adom…

N. E. L. L. I. ráment a hangfájl küldésére, majd gyönyörű hangján énekelni kezdett egy elfeledett szavakból álló, elfeledett dalt. Énekelt Ernőnek. Énekelt a régmúlt idők emlékének. Énekelt az elfeledett testeknek.
Üzenet sikeresen elküldve

Címkék: , , ,