X. {Lángok voltunk, hamuvá lettünk}
2018. december 26., szerda 06:24 • Hana2 komment
Ahoy, Nyuszók!

Ezt a novellát még régen írtam a Penna kihívására, és meg is nyertem. Ám igazán röstellem, de nem tudtam vállalni a vendégírói feladatot, teljesen elhalmozódtam más teendőkkel. Ám még most is nagyon örülök annak, hogy neveztem és meg is nyertem. Azt kell, hogy mondjam, ezt a novellát tartom az eddigi legértelmesebb rövid alkotásomnak. Éljen az önbizalom! 

Meghatározott gondolatok - Gyakorlati feladat - Pennát a kézbe!
3. kategória
Helyszín: kilátó
Kulcsszó: gyertyaláng
Történet: búcsúzás
Szerző: Hana (régi nevén Moro)
Cím: Lángok voltunk, hamuvá lettünk


Bakancsom alatt ropogva süppedt be a hó, ahogy komótosan másztam meg a meredek dombot. Hűvös esti szél sikoltott a fülembe. Vagy a fülem sikoltott a hidegtől. Már magam sem tudtam. A felkavarodott hófüggöny mögül előbukkant a kilátó robosztus alakja. A legelső helyünk. És az utolsó állomásunk. Mély sóhajtás hagyta el az ajkamat. Sötét volt. Kezdtem ostobán abban reménykedni, hogy csak egy túlságosan valósághű álom volt az egész. De aztán észrevettem. A halvány derengést. A fel-fel lobbanó narancsos ragyogást. Káromkodhattam volna, de mégsem tettem. Mit ér az egész? Semmit, már az égvilágon semmit. Gépies, lassú vánszorgásom közben elmerengtem.

Nyár volt és a viharfelhők egyre jobban integettek felénk, hogy itt hamarosan óriási nagy zuhé lesz. Nem figyeltünk rájuk. Ők meg valószínűleg erre borzasztóan megsértődtek, mert a következő pillanatban üvöltözni kezdtek és hideg esőt permeteztek ránk. De te csak nevettél, én meg a robajt túlkiabálva mondtam a magamét. Hogy megfázunk. Hogy menjünk valami fedett helyre. Hogy legszívesebben bele löktelek volna egy pocsolyába. És nevettél. Magadhoz vontál majd a tipikus laza mozdulatoddal a domb felé fordítottál, miközben a kilátó felé mutogattál. Nézd csak, Pöttöm, ne idegeskedj, menjünk be oda. Pöttöm. Egy fejjel alacsonyabb voltam hozzád képest, és te folyton így hívtál. Pöttöm. Aztán a következő pillanatban már szaladtál is felfelé a dombon. Méltatlankodva szóltam utánad, hogy így aztán lőttek a romantikus esőben-együtt-rohanunk-kézenfogva pillanatunknak. Csupán irónia volt. Hiszen a legjobb barátom voltál. Rögtön értetted a viccemet, és nevetve integettél, hogy kövesselek. Mentem utánad. Már elvesztettelek szem elől, de csak követtem a lábad nyomát. Hisz mindig ezt tettem. Mögötted jártam, bármiről is volt szó. Csodáltam benned mindent, azt az erőt, és azt a tudást, ami nekem sosem volt. Mert csak Pöttöm voltam. Magam sem vettem észre, hogy elpirultam ezekre a gondolatokra. Éppen hogy kezdett elnyelni valamilyen furcsa, rózsaszín vattacukor felhő, orra buktam. Ez már akkor egy jel lehetett, hogy szép-szép, de úgy is pofára esel. De még ezt akkor nem tudtam. Pufogva feltámaszkodtam, és téged hibáztattalak, a saját bénaságom miatt. Ahogy talpra álltam narancsszín lobogást vettem észre a kilátó tetején. Tudtam, hogy te gyújtottad meg. Miközben beléptem a kilátó ajtaján és a lépcsőn kapaszkodtam felfelé valami frappáns, piszkálódó belépőn törtem a fejem. Az utolsó lépcsőfokról már láttalak téged, ahogyan a lámpás fölé hajolsz. Arcodon keringőt járt a gyertyaláng fénye. A régimódi piros lámpást felakasztottad az egyik kiálló kampóra és felém fordultál. Ahogy megláttad a sáros arcomat elmosolyodtál. Szeretlek. Ezt mondtad. Mintha mindig is magától értetődő tény lett volna. Meghökkentem. Pedig olyan remek szöveget találtam ki arra, hogy piszkáljalak! Ahogy magamban fortyogtam észre se vettem, hogy ott állsz velem szemben. Szeretlek. Pöttöm. Hangzott el megint, és megcsókoltál. Minden olyan gyorsan történt. A következő pillanatban a hűvös padlón feküdtünk, és csókoltuk egymást, ahol értük, szenvedélyesen, mint két túlfűtött kamasz. Pedig már egy ideje felnőttünk. Gyertyák voltunk azon a napon. És te azt mondtad én vagyok a fényed. Az apró gyertyaláng, mely téged életben tart. Ahogy csendesült a zivatar, úgy kezdett haldokolni a lámpásban a gyertya. Végül kiszállt belőle a lélek, aztán mi is össze szedtük magunkat. Úgy álltunk egymással szemben, mint két idegen. Ez volt a mi kis titkos játékunk. Addig égünk, míg lobog a gyertyaláng. Aztán megyünk tovább. Néma bólintás, néma búcsú, s haladtunk tovább életünk ösvényének két egymástól távolodó pontján. Hogy aztán majd valamikor újra össze érjünk. Újra égjünk. És újra elaludjunk. Mint a főnix madarak.

Megbotlottam és arcra estem a megkeményedett hóba. Egy ideig csak hasaltam, mintha azt vártam volna, hogy takarjon be az ég pelyhes könnye. De felálltam. Muszáj volt. Égett a gyertya a kilátóban, és nekem oda kellett érnem. Csak még egyszer hadd lángoljak veled együtt! Ostoba vágy volt. De ebbe kapaszkodtam. Pedig mélyen legbelül tudtam, hogy vége.

Kiégtünk.
Elmúlt a nyár.
Magam se tudtam, mikor, de vége lett. Hamuvá lettünk.
Benyomtam a vaskos ajtót és megindultam a csigalépcsőn felfelé. 
Felérek, és pislákol a lámpás, és te ott vagy és azt mondod, hogy szeretsz, és együtt égünk, mint ahogy nyáron és ősszel, és elmondom neked, és

Szél száguldott végig a kilátó tetején. Az üres lámpás felborítva, betört üvegekkel feküdt a padlón. Nem voltál ott. Csak álltam egyedül, mint akit nagyon is röhejessé téve megvicceltek. Csak a képzeletem volt, ami elhitette velem, hogy itt vagy és vársz rám. Mert te már hamuvá lettél.

Ősszel találkoztunk utoljára a kilátóban. Azt mondtad azért jössz, hogy elköszönj tőlem. Messzire utazol, és már nem láthatjuk egymást. Azt is mondtad, hogy van egy lány, akivel élni szeretnél. Mert bele untál abba, hogy vársz rám. Ég veled. Ennyit vetettél oda elém. Én meg csak bámultam utánad. Ott hagytál. És én megértettem. El kellett volna mondanom neked. De csak hallgattam, csak némán játszottam. Azt hittem te se gondolod komolyan. Pedig kettőnk közül te voltál most is a legkomolyabb. Én meg, mondhatni arcodba nevetve játszottam veled. Undorító. Utánad rohantam. De te messze jártál. Mindig csak mögötted loholtam, és egy elérhetetlen álom voltál nekem. Pedig közel voltál. Ó, mennyire közel! Én meg minél távolabb löktelek. Aztán hirtelen már fényévekkel messzebbre sodródtál tőlem. 

Bámultalak téged. Már nem szóltál hozzám. Nem nevettél, és nem hívtál úgy, hogy Pöttöm. Tényleg elmentél az életemből. Ennyire nem kellett volna elköszönnöd tőlem. Hamuvá lettél. Szeretlek. Kimondtam, de te már nem hallottad. Hazudtál. Azt mondtad én vagyok az a láng, aki életed ad neked. De mégis megöltelek. Némán néztem, ahogy a helyére helyezik az úrnádat. Szeretlek.. Így fordítottam neked hátat. Azokkal a szavakkal, melyeket soha sem halhattál.

Meggyújtottam a kanócot.

Olyan hideg van, gyere hozzám, gyere közel, bújjunk össze, égjünk el együtt, hogy utána újból fellángoljuk. Csak szeressük egymást, csak szeress még egyszer…

A felborult piros lámpás a te véredtől volt vörös. A hó volt a hamvad. A szél elcsendesedett, és akkor újra fellobbant a gyertyaláng. Egyre jobban és jobban, meleget árasztva nyújtózott hosszan a padlón, felfelé a fagerendára. Én pedig ott feküdtem hamvaidon. Kitártam feléd a kezem, és megjelentél, és hozzám bújtál és újra csókoltál, és forró tüzes testeddel öleltél. Égj el velem. Égjünk el együtt örökre. Szeretlek. Tudom, Pöttöm. Én is szeretlek.

Azon az éjjel újra lángoltunk…

elbúcsúztam

…és hamuvá lettünk.

Címkék: , ,