XII. {Zúzmaralángok - 1. A nyílvessző hangja}
2018. december 29., szombat 14:06 • Hana7 komment
Ahoy, Nyuszók!
Nos, tökéletes ellentmondás a mai nap, mondtam, hogy nem akarom egyszerre felnyomni az összes két részt, de mivel most még marhára ráérek - végül is, csak 4-én lesz az első vizsgám, amire semmit nem tanultam XD - most inkább felpakolom az első két fejezetet. Észrevettem utólag úgy is néhány logikai szöszmöszt, amit ki kell javítanom, úgyhogy most megint átnézve friss húsként tálalom! :D
most most most

Valamint kibővítettem a leírásokat is, csak mert agyamra ment a településföldrajz idén. 

Jó olvasást! :3


Fehrur tartományában hajnalodott, bár a sűrű, méregzöld köd és a komor esőfelhők teljesen eltakarták a napot. Az Ezer Tó Földjén igazán ritkaságnak számított a napfény, mely évente csupán egyszer ragyogta be a vidéket, ami általában a napéjegyenlőségre esett. Akkor egy kicsit felpezsdült az élet Shrin falujában, ahova idegenek jöttek megcsodálni a különleges jelenséget. Ám a napéjegyenlőség nemrég ért véget, Shrin pedig ismét tengette szokásos életét. Neves halászfalu hírében állt, a férfiak szinte egész nap a tavakat szelték a különleges fajták után kutatva, melyeknek igen csak magas piaci értéke volt. Ennek köszönhetően a gazdagabb faluk közzé tartozott. Más hajósok egyszerűen eltévedtek volna a tavakkal tűzdelt, ködös rengetegben, de az itteniek megtanulták a módját a túlélésnek. Nem volt veszélytelen kihajózni és a zöld köddel betakart tavakon evezni. Számtalan vízi és mocsári szörnyeteg lapult meg a víztükör különös mélységeiben. Ezek ellenére a férfiak kihajóztak és jobb esetben hazatértek zsákmánnyal, vagy a nélkül. Az asszonyok feladata pedig az áru elszállítása és eladása volt a környékbeli közösségeknek. 
Shrin az Ezer Tó Földjének legkeletibb csücskén feküdt, egy hosszú latyakos nyúlványon. A falu házai tapasztott sárból készültek, a tetőiket pedig a srűrű mocsári fűz nagy, terebélyes levei védték a nedvességtől. Ebben a tartományban csak egy száraz, ködös évszak volt, amit felváltott a sűrű esős, szintén ködös évszak. A kis viskók egymással szemben helyezkedtek el az orsó alakú településen. A központban állt egy jobb napokat is megélt csúcsos templom és az Öregek Háza, melyben a tanács vitatta meg a falu ügyes-bajos dolgait, valamint központ helyet kapott még a kocsma is. A hosszú nyúlványos szigetet egy fahíd csatolta a tartomány egyetlen főútvonalához. Minden oldalról ingoványos, zöldes víz fogta közre Shrin faluját. Minden ház hátsó udvarán állt egy vaskos, mohától sikamlós cövek, melyekhez különleges lebegőfából készült csónakokat rögzítettek. 
Ahogy beköszöntött a hajnal, felkeltek a férfiak és a csónakokra szállva újabb halászásra indultak. Minden férfi maga készítette a saját csónakját, a nagykorúvá válás ceremóniájára, így ezek a csónakok a legféltetteb kincseik voltak. 
- De apám, én nem akarok menni! – hallatszott egy fiú lázadó hangja a kikötők felől. 
- Ugyan már, fiam, hát jó móka lesz! Lehet, hogy ma kifogunk egy sáfrányos halat! Akkor aztán egy hétig ki se kell mennem a tavakra - válaszolta a kamasz apja, majd beleugrott a csónakjba.
- Felőlem akár egy lápi sellőt is hazahozhatsz, akkor sem fog érdekelni a halászat!
- De mi Menthok már több, mint száz éve őrizzük a halászat művészetét! – kezdett bele a szónoklatába az apa, miközben megvakarta az ősz szakállát. – Az első Mentho volt az, aki felfedezte a sáfrányos halat! Te is jól tudod, hogy a pikkelye mennyire értékes! - erős gesztikálása és büszkén csillogó zöld szeme bizonyította, mennyire tiszteli felmenőinek dicső múltját, és mennyira büszke Mentho származására. Ez a fiára már kevésbé volt jellemző. 
- Értékes volt, apám, már nyolc éve senki sem talált sáfrányos halat...
- Igen, igen, amióta az a boszorkány család ide költözött, csak a balsors jár ránk – bólogatott a férfi. – Szerencse, hogy a falu szélén laknak. Az kéne nekünk, hogy a többi hal is ugyan úgy eltűnjön. Még jó, hogy a kiseli hal megtalálható az északi tavaknál. No, ha azokat is eltűntetik…
- Apám, nem is láttuk őket, amióta megérkeztek. Lehet, itt sincsenek – vágott apjának szavába a fiú, miközben idegesen barnás hajába túrt. Bosszantotta a falusiak elutasító viselkedése, mely egy olyan család felé irányult, akiket még nem is ismertek. 
- Óhohó! Hát hogyne lennének! Éjszaka élik a világukat! Tudom én jól! Az az öreg apjuk is mindig sántikál valamiben, én mondom!
- De apám, neki eleve hiányzik egy lába – forgatta élénkzöld szemét az ifjú. 
- Vagy egy kereke. Khm. Gwynn, fiam, ne engedj a látszatnak! – nézett mélyen gyermeke zöldes szemébe a középkorú férfi. – Továbbá, Gwynn, ne menj ki a falu szélére. Veszélyes. Főleg éjszaka.
- Jól van, apám, nem megyek oda. Úgyis gyakorolni fogok – erre az apja felnevetett. 
- Te is ugyan olyan megszállott vagy valami iránt, mint a többi Mentho. No, jól van maradj ma. Legközelebb viszont jössz velem, erről nem nyitok vitát! – szólt engedékenyen az öreg, miközben bepakolta az élelemmel teli batyuját a csónakba. 
- Köszönöm apám – örvendezett meg a fiú és miután búcsút vettek, hazafelé indult. 
- Gwynn! – szólt utána a szülője, mire visszafordult az egyre távolodó csónak felé. – A lápi sellők is igazán értékesek, főleg a hajuk! Abból fonják az asszonyok a hálóinkat! – Fia válaszul visszaintegetett és folytatta útját hazafelé. Lassan baktatott a latyakos, mohával borított úton, miközben odaköszönt az arra járó asszonyoknak és leányoknak. Amint haza ért, beszaladt házba mely teljesen beszívta magába a víz és a hal szagát. Gwynnt, akárhányszor belépett ide mindig elkapta az émelygés. Képtelen volt hozzászokni ezekez a szagokhoz, pedig már tizenöt éve itt élt. Orrát facsarva besietett az egy szem szobába, ahol szüleivel együtt aludt. Anyja tegnap hajnalban vitte el az öreg öszvér hajtotta, halakkal és egyéb vizí portékákkal megrakott kocsijukat a két napi járóföldre lévő Estharu falujába. Anyjának a távolléte mindig örömmel töltötte el. 
Kivette az ágy alól az íját és a nyílvesszőket, amiket testvéreitől kaptt. Nem voltak a legtökéletesebbek, látszott rajtuk, hogy fiatal, tapasztalatlan kezek alkották őket. Mégsem volt képes megválni tőlük. Még mielőtt elindult volna a gyakorlóhelye felé, kinézett az ágy melletti ablakon. A távolban, a köd ölelésében felderengett egy repedezett falú, csonka tetejű ház. Ablakai üres szemekkel bámultak vissza rá. Egyre csak nézett a falu végén magányosan álldogáló kunyhóra. Addig-addig nézte, míg valami furcsa árnyat nem vett észre, mely az ablak belső oldalán haladt el. Először azt gondolta, hogy az Ismeretlen Férfi biceg a ház másik pontjába, de hamar rájött, hogy még a bicegésnél is rendellenesebb az alak mozgása. Gwynn kezeiből gyorsan tölcsért formált, hogy jobban kilásson, miközben magában átkozta a zöld ködöt, mely ismét egyre jobban sűrösödni látszott a ház körül. Arcát már egészen az ablakhoz szorította, orra vége be is nyomódott a hideg üvegbe, de nem sokat foglalkozott vele. Hirtelen egy sötét, karmokban végződő fekete kéz csapódott az üvegnek. Miközben lefelé csúszott az a valami, furcsa, csorgó nyomot hagyott maga után az ablakon. Nem kellett sok Gwynnek, sietve kirohant a házból és a falu széle felé vette az irányt. Az a néhány otthon maradt öregasszony nem vette észre a határ felé loholó fiút. Belemélyedtek a hálófonásba.
A hajnal a végéhez ért, a köd szinte ellehetetlenítette a látásviszonyokat, és a fiú ösztönösen megdermedt. Érzékszervei teljesen összezavarodtak, nem tudta merre van az út és hol kezdődik a víz. Ami pedig még rosszabb volt, hogy egyedül maradt. A zöldesfehér fátyol szinte halotti lepelként nehezedett rá. Egyre jobban úrrá lett rajta a félelem, és már bánta, hogy ostoba módon elindult, amikor tudta, a reggeli köd veszélyes. Nem volt más választása, minthogy megvárni, amíg feloszlik a köd, annyira, hogy tudja folytatni az útját.
Fogalma sem volt róla, mennyi ideje várakozik ott egyedül, amikor furcsa léptekre lett figyelmes. Remegő kézzel, összeszorított fogakkal húzta ki az íjat és a hang irányába fordította, melyet egyre közelebbről hallott. Egy tompa, cuppogás és valami lépés zaja volt. Végül túlvilági fény tört át makacsul a sűrű zöld fátyolon.
- Tedd le azt a fegyvert, kölyök! Nem vagyok az ellenséged – hallotta meg a mély, kissé rekedtes hangot. Erős, furcsa akcentussal beszélt az idegen, amitnek köszönhetően Gwynn nehezen értette meg az ismeretlent. Nem sokkal később egy mankós férfi alakja bontakozott ki előtte. Sűrű, bozontos fekete szakáll keretezte arcát, vastag szemöldök árnyékából kék szempár nézett rá, szintén fekete, félhosszú haját hanyagul hátrakötve viselte az alak. Öltözéke különösen rongyos volt, mocskos ingből, viharvert, sötétszínű kabátból és széttépett nadrágból állt. A fiú nem tudta eldönteni, mi hökkentette meg jobban. A nyolc éve nem látott Ismeretlen Férfi, vagy a különös lángú lámpás, mely soha nem látott tisztasággal oszlatta fel körülöttük a ködöt.
- Jó reggelt… - köszönt, de elakadt a megszólításnál. Az Ismeretlen Férfi megnevezés kissé nevetségesnek hatott volna.
- Mortimer vagyok. Meglehetősen sajnálom, hogy ennyi év után most sikerül bemutatkoznom. Nem nagyon járhatok el otthonról. De mondd csak, mit keresel te erre, túl a határon? Úgy tudtam ti falusiak nagyban kerülitek ezt a helyet.
- Igazából az ablakunkból látszik a maga háza, és valami furcsa árnyat láttam onnan. Azt hittem történt valami, ide szaladtam.
- Bizonyára csak rémeket láttál - felelte erős hangján Mortimer. Ám valamiért arra fordította a fejét, ahol a háza állt. - Nincs semmiféle árny a házamban, és felesleges ostoba módon hősködni. Most pedig eredj haza! Nesze vidd ezt a lámpást, hazatalálsz vele. Valamint, kérlek, többet ne nagyon jöjj erre. Ha visszataláltál, rögtön fújd el a lángot és dobd a vízbe. Nem szolgálna senki előnyére sem, ha felfedeznének egy ilyet a kezedben – adta a szóhoz sem jutó fiú íjat tartó markába a különös tárgyat, majd hátat fordítva neki visszafelé indult, és lassan elnyelte a köd. Gwynn hosszú ideig bámulta Mortimer hűlt helyét. Megfordult a fejében az az elszánt ötlet, hogy utána lopakodik, de gyorsan el is hessegette. Nem akart többé semmilyen balhéba keveredni. Többé már soha sem... Hogy gondolatait a sötét emlékeitől elterelje, alaposan szeműgyre vette a furcsa lángot.
Bíbor lángnyelvek nyújtózkodtak szanaszét a lámpás belsejében. Jól tudta, hogy ezt mágiával hozták létre, mégsem érezte a késztetést, hogy rohanjon a templomba és szenteltvízben fürödjön meg, amiért bűnös tárgyhoz ért. Míg hazafelé sétált, reménykedett benne, hogy nem találkozik a falusiakkal. Minden vágya az volt, hogy megtarthassa az új szerzeményét, de ha felfedezték volna nála, a legkellemetlenebb ördögűzésen kellett volna átesnie. Semmi kedve nem volt pucérra vetkőzni a templom és a furcsán kántáló emberek előtt, miközben a helyi pap mindenféle szent szöveget motyog felé, hogy aztán szenteltvízzel mossák át minden porcikáját és közben végig az arcába nyomjanak egy ezüst keresztet. Ráadásul rá is jöttek volna, hogy Mortimer adta neki, és egészen biztosan kaptak volna az alkalmon, hogy rágyújtsák a különös emberre és a soha nem látott lányaira a házat. Ostobaságnak tartotta az egész boszorkányos históriát, ami körbelengte őket. A felől is biztos volt, hogy többet nem fogja látni a férfit, főleg nem a lányait. Talán jobb is volt így mindenki számára.
Ahogy visszaért a faluba gyorsan megszabadult a lámpástól. Furcsa módon a falusi házakat csupán a szokásos füstös, zöld homály takargatta, a határra leereszkedő áthatolhatatlan köd el se érte az itteni házakat. Ám mégse tulajdonított ennek túl nagy jelentősséget. Hozzászokott már a kiszámíthatatlan időhöz.
Úton volt a gyakorlóhelye felé. Azon tanakodott, lehet megpróbálkozik a hátrafelé nyilazással. Már egészen ügyes volt a céllövésben, de érezte, hogy ha ebben a faluban marad sosem fog igazán jóvá válni. Magában már eldöntötte, hogy ha betölti a tizenhetedik életévét, elhagyja Shrin faluját és továbbfejleszti íjászképességét. Nagyon is jól tudta, hogy szülei számára milyen nehéz lesz, mivel ő volt az egyetlen életben maradt fiúk, és csak ő vihetné tovább a Mentho család ősi halászhagyományát. De neki már elege volt a sok halból és az egyéb vizi lényekből. Már így is sokkal többet tudott az itteni élővilágról, mint amennyire érdekelte. Változásra és szabadságra vágyott. 
Ráérősen baktatott a sáros utcán. Először nem is vette észre az egyik ház hátsó udvarán álló, korabeli fiúk tömegét, akik egy lány köré álltak, teljesen a vízhez szorítva őt. 
- Ugorj a vízbe, hadd lássuk, boszorkány vagy e! – utasította a lányt röhögve egy korához talán kissé magas fiú. Esetlenül nézett ki a jóval kisebb nadrágjában, aminek szára alig ért a térde alá, és csapzott hózentróger rögzítette furcsán széles vállaira. Sötétbarna, durva anyagból készült ingének ujja könyökéig ért, szőke fejét halászsapka fedte. Széles, vigyorra húzódó szája szinte lefedte a fél arcát, miközben még egy lépést tett a lány felé, aki kénytelen volt hátrálni. Cipője sarka már a sötét tó vizében ázott. 
- Nem ugrok! – húzta ki magát határozottan és mélyen zaklatója szemébe nézett. 
- Szóval boszorkány vagy, mi? – torzult el a fiú arca. – Hadd lássalak, hogy lebegsz a vízen! Ha pedig nem vagy boszorkány, nincs mitől félned igazam van? – fordult a többiek felé megerősítésre várva. Azok buzgón bólogattak és vészjóslóan ők is közelebb léptek. Kezükben fabotokat szorongattak. A lány úgy érezte magát, mint egy vágómarha, akit bármelyik percben megölhetnek. Jóval erősebbek és idősebbek voltak nála, és már esélye sem volt a menekülésre. Ám mégsem hagyta el a bátorsága.
- Ugorjatok bele ti! Miért csak nekünk kell vízbe menni? Férfiak nem is lehetnek boszorkányok? Megnézném én is szívesen, hogyan merültök el és fulladtok meg a vízben! 
- Óóó, halljátok ezt, srácok? Micsoda nagy szája van, de egy boszorkányhoz ez illik!
- Nem vagyok boszorkány! Ti viszont falusi patkányok vagytok! - emelte fel hangját, és szöke fiú felé köpött.
- Még szerencse, mi patkányok tudunk úszni. Hé, fogjátok meg és dobjátok bele! – biccentett a többiek felé, mire ketten két oldalról megragadták és lóbálni kezdték a víz felé. A lány kétségbeesetten visítozott és meglehetősen választékos szitokszavakkal illette a támadóit. 
- Gyorsan lendítsétek bele, a végén még megátkoz bennünket, vagy varanggyá varázsol minket – röhögött fel hangosan a csapat vezére. – Micsoda víziszonya van! Te tényleg boszorkány vagy!
- Nem vagyok az, eresszetek el, vagy megbánjátok! - kiabálta.
- Háromra engedjétek, hadd repüljön szép ívesen a vízbe. Te meg ne félj, úgyis lebegni fogsz a felszínén, aztán már egy kettőre a máglyán fogsz égni a családoddal együtt! 
- Kyle, ti mégis mi a fészkes francot műveltek? – csattant fel erős hangján Gwynn. Egy pillanatra meghűlt a levegő, és a lány fogva tartói is abbahagyták a lóbálását, de még mindig erősen markolták felkarját, miközben ő hevesen rúgkapált. 
- Nahát, Gwynn, te se mentél ki hajózni? – kérdezte meglepetten a Kyle névre hallgató magas fiú.
- Én akkor megyek ki, amikor csak akarok, veletek ellentétben. Úgy tudtam büntetésben vagytok, mert megrongáltátok anyám szállítmányát.
- Ha tudtuk volna, hogy az az anyádé, nem csinálunk vele semmit! Hidd el! De te is tisztában vagy vele, hogy mindegyik kocsi ugyan úgy néz ki – mentegetőzött kezeit felemelve Kyle. 
- Nekem te ne mentegetőzz, Kyle! Most pedig, engedjétek el azt a lányt! 
- Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy utasítgathatsz engem? Az egy dolog, hogy apád a falu első embere, de te még csak a kölyke vagy. Ne üsd bele a dolgod az enyémbe! Hé, ti ott, kidobni! – kiáltott a két alacsonyabb fiúnak, akik egy utolsó lendületet véve, készek voltak elengedni a lányt, aki rémült sikoltozásba kezdett. 
- Eresszétek el! - mondta Gwynn, újra, miközben Kyle felé tartotta a kifeszített íját. A nyílvessző hegye a fiú felé meredt.
- Ugyan már, ne szórakozz velem, azzal a gyerekjátékkal – remegett meg Kyle hangja, majd rémülten felkiáltott, amikor egy nyílvessző suhant el Kyle arca mellett, vékony vágást ejtve rajta, végül remegve beleállt a ház hátsó falának gerendájába. Ezzel egy időben, sikoltás kíséretében csobbanás hallatszott. Gwynn és Kyle a hang irányába néztek, de a lány már nem volt sehol. 
- Ti idióták! – ordította el magát Kyle. – Nem hallottátok, hogy azt mondta eresszétek el? Nem úgy gondolta, hogy dobjátok ki! – azok ketten rémülten néztek hol a vezérükre, hol Gwynnre.
- Úgy tűnik mégsem lebeg a vízen…
- Ti teljesen megőrültetek – hangzott Gwynn felelete, majd sietve a víz felé ment, hogy beleugorva megkeresse az eltűnt lányt, ám csobogás kíséretében, nem is olyan messze tőlük a partra vergődött. Gwynn felé rohant, miközben még hátraszólt. 
- Azonnal menjetek el innen, még mielőtt megbánjátok azt is, hogy a világra jöttetek! – futó léptek zaja volt rá a válasz, és hamarosan csak Gwynn és a lány voltak a tó sáros, néhol zöld foltokkal fedett partján. A leány ruhája teljesen elázott, fekete fejkendője pedig az arcára tapadt, miközben hason fekve lihegett a parton. Ahogy Gwynn közelebb ért, rémülten felült és a fenekén csúszva próbált hátrálni. Sápadt, fehér bőre kísértetiesen festett a zöld ködben.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte remegő hangon.
- Nyugalom, segíteni jöttem – nyújtotta felé a karját Gwynn. A lány néhány pillanatig tétovázott, majd elfogadta a felé nyújtott kezet. 
- Miért? – tette fel a kérdést, miután a fiú felhúzta a földről.
- Bajban voltál – a lány halkan hüppögött, de úrrá lett magán. A vizes fejkendőjét szendén a szeme elé húzta, mintha csak el akarta volna takarni az egész arcát. 
- Nos, hát, köszönöm – motyogta a lány. 
- Ugyan, semmiség. De áruld el, mit keres egy kislány erre? – kérdezte érdeklődve a fiú, felé hajolva, mire a lány sértődötten felcsattant.
- Nem vagyok kislány! Faragatlan tuskó! – Lassan eltűnt belőle minden megszeppentség, és visszatért igazi, tüzes természete. – Tizenhárom éves vagyok! - dobbantott a lábával.
- Hát ahhoz képest elég kicsi vagy, mit ne mondjak – csodálkozott el Gwynn.
- Mondod te, aki csak fél fejjel magasabb nálam – tette csípőre a kezét miközben megállt a fiúval szemben.
- Én még növésben vagyok – húzta mosolyra a száját. – Ha idősebb leszek, még ennél is magas leszek – húzta ki büszkén magát. - Te viszont, minden bizonnyal ekkora maradsz - vigyorodott el.
- Ez engem nem különösebben érdekel – vonta meg a vállát az ismeretlen leány. – Ha megbocsájtasz, dolgom van – kerülte meg a fiút. Közben cipője megcsúszott az ingoványos földön, de mielőtt elesett volna Gwynn elkapta. 
- Hol van dolgod? Elkísérlek. Nem vagy idevalósi, ha még ezen a talajon sem tudsz rendesen menni. 
- Az, hogy mi a dolgom, nem rád tartozik, és pont annyira vagyok idevalósi, mint… - válaszolta a lány, de hirtelen elharapta a mondat végét. 
- Mint ki? – kérdezett vissza Gwynn. Majd némi hallgatás után felcsillant a szeme. – Na, várjunk csak! Hiszen te is ott laksz az öreggel a falu szélén! A lánya vagy! – Sokkal inkább tűnt lelkes felkiáltásnak, mint kérdésnek. 
- Na és? Ha ő az apám és ott élünk mi van abból? Most, hogy tudod hol lakom, te is vízbe akarsz dobni? Vagy valami mást akarsz csinálni velem, hogy kiderítsd, boszorkány vagyok e? – fonta össze vizes ruháján a karját. Gyanakodva, zöld tekintetével végignézett a fiún. 
- Ugyan dehogy! Nem hiszek a falusiak képzelgéseinek – a válasz teljesen meglepte a lányt. – Nem tudom, miért éltek úgy ahogy. De biztos vagyok benne, hogy megvan rá az okotok. 
- Az biztos – suttogta a lány. Szeme a gerendába beleállt nyílvesszőre tévedt. A fiú követte tekintetét, és zavartan megdörzsölte a tarkóját.
- Hát lehet kissé túllőttem a célon. Kyle nagy szerencséjére – nevetett fel. 
- Miért segítettél nekem? – nézett most az először egyenesen a szemébe a lány. Gwynn teljesen elveszett a szomorúan csillogó, mélyzöld szempárban. 
- Mert nem akartam, hogy bajod legyen. Elég ember halt meg úgy, hogy nem tudtam megvédeni... – válaszolta őszintén a fiú, de maga se tudta miért csúszott ki ez a száján. – Mért kezdtek el bántani? - váltott gyorsan témát.
- Nyilván rájöttek, honnan is jövök. Először csak követtek, amint megláttak engem a faluban. Aztán elkezdtek ide terelni, és sehogy se tudtam előlük meglépni, sokkal jobban ismerik a helyet, így belesétáltam a csapdájukba. Ez a falu belülről romlott…
- Nem kell tőlük többet tartanod, most már békén fognak hagyni.
- Az biztos… - suttogta a lány, úgy, hogy Gwynn nem hallotta meg. A következő pillanatban felkapta a fejét, minta valami távoli hangra lett volna figyelmes. Gwynn is fülelni kezdett, de ő nem hallott mást, csak a füstbékák brekegését. Egy éppen gomolyogva ugrált el mellette, mivel a fészkük közelében álltak. 
- Most mennem kell – indult meg csúszkálva a sárban sietve a lány. 
- Várj! – szólt utána a fiú és a nyomába eredt. Amikor utolérte, megállt előtte. – Áruld el a neved!
- Lehet, többet nem is találkozunk – hangzott a kissé lehangolt válasz. – Nem jöhetsz a házunk közelébe – Gwynn nem érttette mi ez az egész a falu határában álló ház körül. Mindenki furcsán kezdett viselkedni, ha szóba került az az épület. Egyre kíváncsibb lett.
- Akkor is áruld el a neved, kérlek! Az enyém Gwynn. Gwynn Mentho.
- Lillahnn.
- Örülök, hogy megismertelek, Lillahnn. Csodaszép neved van. Olyan varázslattal teli – mosolygott rá a fiú, mire a lány kissé elpirult, miközben aprót bólintott. Újra felkapta a fejét a nagyon távoli hang irányába, arcán némi rémület suhant át. 
- Ég veled! - búcsúzptt el, majd gyors léptekkel indult meg az úton, de pár méter után visszafordult a fiúhoz, aki éppen kiszedte a nyílvesszőjét a gerendából. 
- Miért lőttél rá? – kérdezte. Gwynnt meglepte a kérdés.
- Azt hittem, elég lesz, hogy eltántorítsam a tervétől, de tévedtem. Meg akartam ijeszteni – Lillahnn válaszától kirázta a hideg.
- Ez nem igaz. A nyíl azt dalolta, ölni akarsz.

Címkék: