XIV. {A hó szíve - 1. Dermedés}
2018. december 30., vasárnap 03:52 • Hana0 komment
Ahoy, Nyuszók!
Hogy kellően elegendő olvasmánnyal hagyjalak itt benneteket, a vizsgaidőszak végéig - január 23-ig el leszek párologva innen -, idepakolom nektek A hó szívének prológusát és az első fejezetét. Ne aggódjatok, majd valamikor, ha lesz rá időm, kicsit rendszerezve lesznek a posztok, de attól tartok, ha most nem teszem ki, akkor el is felejtem. XD 

Nem is húzom tovább az időt, de előre szólok, hogy kicsit kemény menet lesz - azért is, mert a történetekhez nincsen humorérzékem, srry -, nem egy kellemes történet ez, de remélem nem riasztok el vele senkit. :3 

Boldog új évet mindenkinek, 2019-ben találkozunk! ;)

Jó olvasást, és hagyjatok nyomot


Századokkal, és időkkel ezelőtt, az égen háború dúlt. Két hatalmas, egykor méltóságos teremtmény vívta egymással a végeláthatatlan küzdelmet, mintha egyetlen céljuk az lett volna, hogy elpusztítsák a másikat. Üvöltő hangjuktól megremegett a mennybolt, hatalmas szárnycsapásuktól örökösen tajtékozott a tenger. Szigetek és szárazföldek lettek semmivé, miközben végeláthatatlan tombolásuk folyt. Hatalmas testük eltakarta a Napot, és a Holdat egyaránt, így a fojtogató, szénfekete függöny vészjósló lepelként telepedett le a tomboló bolygóra. 
Az egyik óriási lény testéből szikrák hullottak, mintha ő maga lett volna az elpusztíthatatlan láng, míg ellensége körül hófehér, kristályos pontok táncoltak szűntelenül, s annak szívében örökös jég lakozott. Egymás iránti olthatatlan gyűlölet fűtötte őket, amihez a gyilkolás vérszomja is párosult. Véresre tépett húsuk alól kivillantak erős csontjaik, de a sebek ellenére úgy tűnt, egymás számára a vég sosem érkeik el. 
Ám egy nap a lángot hordozó bestia szárnyát a jeges ellensége végül kitépte a helyéről. Miközben gyűlöletes ellenfele az örvénylő, magasra felcsapó hullámok közzé zuhant, diadalomittas üvöltés rázta meg a mindenséget. Ahogy a vörös pikkelyes testet elnyelték a hullámok, a víz fölé szállt, mintha gyönyörködne a halál illúziójában. Azonban alig ért a tajtékos tenger felszíne fölé, a hullámokból az izmos, szikrázó test utolsó erejével kicsapódott, és fekete fogaival bilincsbe zárta riválisának hófehér pikkelyes torkát, majd lerántotta a habokba. 
A víz alatt még karmolták, és harapták a másikat, ahol érték, míg végleg ki nem szállt belőlük a lélek. Egymásba gabalyodva dermedtek halottá, majd mikor a mélység sötétjében, az iszapos homokra hullottak, különös robaj szaladt végig az egész bolygó tenger lepte alján, mely az égig visszhangot vert. Hullámozni kezdett a talaj, majd lassan az örvénylő hullámok fölé, hosszú idő múlva egy hatalmas szárazföld emelkedett ki. 
A szárazföld egyik része magas, zord sziklákkal, és hegyekkel tarkított rideg vidékké alakult, melyet a kegyetlen, és hideg időjárás formált. A hegyek láncolatának végén havas síkság ereszkedett a talajig, majd az út egyre jobban keskenyedett. Egy vékony, nyúlánk partszakasz kapcsolta össze a hófehéren csillogó földrészt az egyre inkább erdő lepte tájjal. A hosszú, sáros part két oldalán hullámzott a tenger vize, mely hol rombolta, hol alakította a két egymástól különböző kontinenst. 
Ezeken a helyeken született meg Vardumar és Santodum. A két ország, akár csak a két hatalmas bestia, ellenálhatatlan vágyat érzett, hogy elpusztítsák a másikat. Ahogy nőtön-nőtt ez egymás iránti ellenszenv, egyre inkább ösztönössé vált számukra a másik ország gyűlölete, mintha csak a vérükben lett volna. A háborúskodás közepette megszületett két gyermek. Az egyik vörös szemekkel, a másik kékesfehér hajjal. Úgy tartották, szívükben ott ül a hó, és a láng. A sors egymásnak szánta őket, hogy találkozásuk pillanatában egyikük megölje a másikat. Hatalmas erő birtokában voltak, az emberek elkerülték, vagy csodálták őket. A két sárkány szíve dobogott mellkasukban. De vajon a lelkük hova tartozott?

1. Dermedés


A hideg téli éjszaka Vardumar egyik távoli falujában még a hangokat is megfagyasztotta. Gyászos kis falucska volt, kunyhóik csúcsos tetején vastag réteg hó pihent, a házikók falain megfagyott repedések futottak végig, és a sötétben csillogó jeges csíkok szabályos érrendszert képeztek a viskóknak. Mintha azok is sínylődő testek lettek volna, akik bármelyik pillanatban halottá dermednek. A házak körül örökre téli álomba merült, fagyott törzsű fák dőltek a hó súlyától hol jobbra, hol balra. Ágaikon hosszú, hegyes jégcseppek csüngtek. Némelyik fa ágán egy-egy megfagyott, szerencsétlenül járt madár kapaszkodott kicsi lábaival, és halott szemeikkel várták a soha el nem jövő tavaszi napfényt. A falu körül zord hegyek nyújtózkodtak az ég felé, így szinte teljesen elvágták az utat a szomszédjaitól. Néma, hangtalan gyilkos szél táncolta örökös keringőjét a falu fölött, arra várva, hogy a kint bóklászók arcára véres mintákat rajzolhasson. A nyomorúságos házak egy közepes méretű tó köré épültek, aminek a jégpáncélja olyan vastag volt, hogy egy mamut alatt se szakadt volna be, ám a férfiak kitartó lékelésének köszönhetően néhány apró lyuk fedte fel a sápatag, kéken csillogó vizet. A tó egyik végén kígyózó, hosszú, hófehér jégcsapok lógatták bele nyelveiket a fagyott vízbe. Amu faluja felett úgy tűnt, megállt a csend, megállt az idő, megállt az élet. 
A szabályos kör egyik házában megdermedt sikoly ülepedett meg a tetőgerendák fölött. Egy nő feküdt az összeizzadt ágyon, miközben lábai között egy eltökélt bába próbálta kimenteni a születendő gyermekét. Az asszony teste homorúra feszült a fájdalomtól, kék szeméből könny csorgott, hosszú, szőke haja csapzottan tapadt egész arcára. Vajúdása túl hamar kezdődött meg, és olyan fájdalmakkal járt, hogy nem segített neki az sem, hogy körbe-körbe sétáltatta a bába a kissé dér lepte szomában. Önkívületi állapotba került egyik pillanatról a másikra, így a férje kénytelen volt vastag kötelekkel kikötözni, nehogy bárkiben is kárt tegyen. Néma tátogásából azt lehetett kiolvasni, könyörög, hogy vegyék már ki belőle, szabadítsák meg a fájdalomtól. A következő pillanatban a bába hátra hőkölt, mintha nem akarja elhinni azt, amit lát. Maszatos kezével hiába dörzsölgette táskás, aranybarna szemét, a látvány még mindig ott volt előtte. Amikor a vajúdó nő férje méltatlankodva ránézett, és utalt arra, hogy így felesége szenvedése nem fog megszűnni, a bába válasz helyett csak ki-be nyitogatta a száját, mint egy fuldokoló hal. A vörös hajú, sovány férj magabiztosan lépkedett a bábához, hogy akkor majd ő megmenti feleségét, ám ahogy megpillantotta azt, amit az öregasszony, ösztönösen egyre távolabb hátrált a szenvedő nőtől. 
– Belefagyott – suttogta. Kikerekedett szemekkel, reszkető térdekkel bámult a lábak közzé. A nő combjának belső felébe belemart a rádermedt jég, így vékony csíkokban csordogált néhol a vér. A születendő gyermek zúzmarás teste már félig kibújt anyja testéből. Normális esetben azt gondolták volna, hogy ez is egy olyan balszerencsés szülés, mint a többi, hiszen számtalanszor előfordult már, hogy a kegyetlen hideg hatására a gyermek belefagyott az anyába. Viszont ennél a ténynél sokkal rémisztőbb volt az, hogy az újszülött nagyon is életben volt. Bár testének szabad felét zúzmara és dér fedte, apró orrlyukaiból hűvös lehelet áradt kifelé, és ha jobban megfigyelték volna, az orrából kiáramló hópelyheket is észrevették volna. 
A bába rémületén nem tudott úrrá lenni, és önkéntelenül is figyelmen kívül hagyta az anya keserves rimánkodását, mert csak bámulta a csecsemőt, aki még sírni se sírt fel, de éppen olyan élő volt, mint a falu bármelyik lakosa. Dermedtségében nem vette észre, ahogy a nyurga férfi előveszi az ajtónak támasztott ásóját, és nagy lendülettel az ágy felé masírozott. Magasra lendítette a súlyos vasból öntött lapátot és a gyermek alig észrevehető nyaka felé lendítette fegyverét. 
– Maga meg mit művel? – csattant fel az idős bába. 
– Nem nézhetem, ahogy ez a szörnyeteg megöli a feleségemet! – kiáltott a férfi. Az idős asszony védelmezően a gyermek és a nő felé akarta vetni magát, de elkésett. Az ásó éle hatalmas csattanással ütődött neki a gyermek nyakának. A következő pillanatban viszont az éles fegyver feje némán elvált a nyelétől, és a földre pattant. A dermedt csöndet az öntudatát vesztett anya vad zihálása szakította meg. 
– Megmentem! – esdekelte az öregasszony, miközben sietve az ernyedt testű anya felé ment. A férfi állkapcsa megfeszült, fakó ajka keskeny vonallá préselődött, majd egy morgás kíséretében elállt a bába elől, és a felesége mellé ült egy kis sámlira. 
Az ősz, fonotthajú öregasszony letérdelt az ágy elé, és egy meleg vízbe mártogatott rongydarabot fektetett a nő gömbölyű hasára. Még néhányat egymásra helyezett, majd az egyre gyorsabban kihűlő vödörbe egy utolsó kendőt mártogatott, és törölgetni kezdte vele a feléig kibújt csecsemőt. Hosszú idő elteltével végül kibújt az egész baba. A bába gyorsan eltávolította a méhlepényt is, miközben az ifjú anya ébredezett. A férj arcán enyhülni látszottak a vonások, amint megpillantotta gyermekét. 
– Leány – tartotta büszkén az anya felé a csecsemőt. A nő, ahogy megpillantotta újszülött leányát, szívverése felgyorsult, majd vergődve sikongatni kezdett. 
– Vigye el innen! Nem akarom látni! – kiabálta, és férjének kedves szavaira sem reagált. 
– De a gyermeknek anyatejre van szüksége! – nézett rémültem a békésen szuszogó kisgyermekre. 
– Haljon éhen felőlem, nekem ő nem kell! Nem akarom látni! – üvöltötte egyre hangosabban a nő, miközben bőrébe vájt a kötél. A bába egyre elkeseredettebben próbálta győzködni a csecsemő anyját, de úgy tűnt a fiatal asszony hisztériarohamot kapott saját gyermekétől. A férfi a bába elé lépett, és elvette a lányát. 
– Nagyon köszönöm a segítségét, a fizetségét holnap megadom. A feleségem hátha holnapra kipiheni a szülés okozta fájdalmakat. Mindent köszönök – mondta még egyszer, majd az ellenkező bábát kifelé terelte a házból. 
– A gyermeknek minél előbb táplálékhoz kell jutnia! – szónokolta töretlenül, míg rá nem zárták az ajtót. A férj eloldozta a feleségét, aki amiután kiszabadult a kötelek fogságából, undorodva húzódott el a férfitól. 
– Drágám… - kezdte, de a felesége minden erejét összeszedve kiabált rá. 
– Tűntesd el a szemem elől! Látni sem akarom! 
– Ő a mi lányunk! Nem teheted ezt vele… - csuklott el egy pillanatra a férfi hangja, miközben a kezében szendergő leányra pillantott. 
– Nem! Nem az én gyerekem! Nekem ez nem kell! Vidd el a szemem elől! Ez egy szörnyeteg! A világnak az a legjobb, ha nem is marad életben! 
– De Életem! Nem tehetünk ilyet vele! Mi vagyunk a szülei! – a kiabálás hatására felébredt a csecsemő, és az éhségtől, meg a rémülettől fülsiketítő zokogásba kezdett. Apró kezeivel görcsösen markolták apjának mamutszőrrel kibélelt kabátját, aki egyre türelmetlenebbül próbálta csitítani gyermekét. A nő megelégelve a hangos sírást, támolyogva felkászálódótt az ágyából, és megindult férje felé, majd durván kikapta a kezéből a gyermeket, és az ajtó felé indult vele. 
– Alise! Ne tedd! – kiáltott utána a férje, miután ráébredt arra, mit akar tenni a felesége, ám a nő meg sem hallotta. Kinyitotta az ajtót. A néma, erős széllökések megtántorították ugyan, de nem törődött velük, sem a sebekkel, melyet csupasz mellkasára vájt a szél. Az éj sötét volt és rideg, a hó sem mert csillogni a holdfényben. Két kezével megragadta a gyermeket, és megpróbálta kidobni a hóba, ám lánya semmiképpen sem akarta elengedni anyjának bélelt hálóruháját. Végül a kisgyermek gyengébbnek bizonyult az anyjánál, így a nő végleg elengedte lányát, aki hangosan sírva belehullott a vastag hóba, majd ahogy földet ért el is hallgatott. A pillanatok alatt lejátszódó jelenetet a férfi fel se tudta dolgozni, így amikor késve a felesége mellé ért, döbbenetes látvány tárult a szeme elé. 
Azon a ponton, ahol gyermekét elnyelte a fehér takaró, felkavarodott a hó. A szeme láttára fagytak keménnyé az apró hópelyhek, melyek a háza felé kezdtek vészesen közeledni. Csak annyira volt ideje, hogy tekintete összetalálkozzon a feleségével, aki a következő pillanatban háttal a padlónak zuhant. Szája sarkából lecsöppenő vér ráfagyott az arcára, szeme csodálkozva tekintett felfelé. Testén apró, hópehelynagyságú véres lyukak voltak. A férfi remegve nézte a saját sebhelyes kezét, majd rázuhant feleségére. Szemével arra a pontra meredt, ahol a csecsemő sírását hallotta. Utolsó gondolatával átkozta el gyermekét.
*
Hajnalodott, és a falu ügyeletes hólapátolója, egy kissé bolond és árva, 17 éves fiú botladozott a keményre fagyott hó tetején, miközben súlyos, hegyesvégű lapátját szorongatta. Arcát eltakarta egy vastag sál, fején hatalmas, szőrös kapucni pihent. Hófehér kabátjával szinte teljesen beleolvadt a tájba. A keserű szél tépázta ugyan, de nem tántorodott el munkájától, és céltudatosan vájta a keményre fagyott hótengerbe a lapátot, hogy a házak ajtaja elől elkotorja őket. Egyszer csak, a nagy munka közben halk nyöszörgésre lett figyelmes, mire abbahagyta a munkát, és fülelni kezdett. Viszont a hang olyan hirtelen hallgatott el, hogy azt kezdte hinni, csak a szél szórakozik vele. A következő ház előtt erősen belevájta a hóba a lapátot, de amikor már lassan végzett, kővé dermedve pillantott le a földre. Egy csecsemő apró kis ökle fehérlett a hóban, centikre az ásó hegyes vége mellett. A fiú rémülten rogyott térdre, lekapta a kétujjas kesztyűjét és kaparni kezdte a havat, ahol a gyermek befagyott teste látszott. Azzal sem törődött, hogy ujjai már reszkettek a fagytól, körmei pedig vérezni kezdtek. Ahogy kiásta a gyermek fejét meglepetésében hátra zuhant. Egy kedves, hófehér tekintet pislogott rá a hólepedő alól. A fiú pedig hihetetlenkedve folytatta a gyermek kiszabadítását, miközben zavartan motyogott maga elé, hogy ez semmi esetre sem lehetséges. Néhány perc elteltével a gyermek már a karjai között feküdt, és kíváncsisággal vegyes döbbenettel méregették egymást. 
– Hát te meg hogy szöktél ide ki? – tanakodott a fiú, miközben megfordult a tengelye körül, és észrevette a ház nyitott ajtaját. Az a képtelen gondolat támadt, hogy a csecsemőt kifújhatta a szél a házból. Dühös is lett a lakókra, amiért ilyen felelőtlenül hagyták nyitva az ajtót, és még a gyermekük hiánya sem tűnt fel nekik. Trappolva a kunyhó felé igyekezett, de az ajtó küszöbén két halott szempárba ütközött, amik kifelé pislogtak a hó alól. Rémületében ki is csúszott karjai közül a gyermek, aki ismét a hóba zuttyant. Sűrű bocsánatkérések közepette emelte ki a megilletődött, pityergő lányt puha vánkosból. A halottak megdermedt testén megpillantotta a hópehely alakú sebhelyeket, majd a kezében szuszogó, fehérszemű csecsemőre nézett. Remegve vette a levegőt. Zörgéseket hallott a többi ház felől, és azt vette tudomásul, hogy a Amu népe lassan ébredezett. Nem akarta, hogy meglássa valaki a csecsemővel. Viszont az újszülött leányt sem akarta a szülők holttesténél hagyni. Gyorsan megmarkolta a hólapátját, majd amilyen gyorsan csak tudott a saját, félre eső viskója felé sietett.
Amint a kis otthonának biztonságos falai mögé került, gyorsan letette a gyermeket az alacsony asztalára, majd alaposan szemügyre vette. Nem volt kétséges, a fiú jól tudta, ki ő. A sálját elvette a szája elől, és mély sóhajtás szakadt fel belőle, amint a megmaradt mamut tejet kereste. Közben egyre hangosabban kezdett sírni a kislány, mire a fiú egyre jobban bepánikolt. Végül megtalálta azt az edényt, amibe félretette magának szomjúságos időre. Gyorsan előkerített egy viszonylag tiszta rongyot, majd egy kis zsákot formált belőle, amibe beleöntötte a tejesbödön tartalmát. Végül egy spárgával megkötötte a rongy végét, majd a kisgyerekhez lépve csepegtetni kezdte a szájába a tejet. Nem volt biztos benne, hogy ez mennyire árt, vagy használ az újszülöttnek, de megkönnyebbülve vette észre, hogy ízlik neki. 
–Szóval, te egy Sárkányszívű vagy – motyogta, miközben a szundikáló leányt nézte. – Bárcsak Santodumba születtél volna. Itt azt mondják szörnyű a Sárkányszívű élete. De tudod, igazán meglepő, hogy újra ideszülettél. Több, mint ötszáz éve volt már annak. Legalábbis az a hír járja. De ne félj, én vigyázok rád. A bátyád leszek! – simogatta meg bazsalyogva a kislány arcát. Már nem voltak egyedül.

Címkék: