XVI. {Edith és Simon}
2019. január 9., szerda 04:41 • Hana0 komment
'hoy, Nyuszók! :3
Most egy rövid novellával készültem nektek, amit még a régebbi blogomon is közzétettem, és tetszett nektek. Remélem tényleg olyan hangulatosra sikerült, mint amilyennek szántam. Lehet feltűnt az, hogy egy kicsit sokszor fordul elő a történeteimben, novelláimban valamilyen mentális betegséggel kűzdő egyén. Hát őszintén szólva engem mindig is érdekelt a pszichológia, bár sosem leszek egy szakértő belőle, azért annak örülök, hogy gimiben is és egyetemen is taulhattam, ha csak egy kicsit is. 
Jó mazsolázgatást! ^^



A busz döcögve, pöfögve parkolt le a megállóban. Az embertömeg rohamra készen várta az ajtók kicsapódását, hogy a jobbnál jobb helyekért versenyezve felküzdjék magukat a távolsági járatra. Az előrenyomulók tömegében tülekedett Simon is. Kezével erősen szorította az apró, hűvös szürke ujjakat, miközben gyengéden húzta az ajtó felé társát. Minden igyekezetével azon volt, hogy megszerezze kedvenc helyét, mert félő volt, hogy ha máshova tudnak csak leülni, kitör a hisztéria. Összeszorult a szíve, amint megelőzte egy meglehetősen fürge, sánta néni. A néni felkapaszkodott a lépcsőn, szatyrokat szorongató remegő kezeivel markolta a korlátot, miközben előrefelé kalimpált meggyötört sétabotjával. Amint az idős hölgyemény a legelső üléshez sietett, ami közvetlenül a vezetőfülke mögött volt, párja ingerültebben vette a levegőt. Simon összeszedte minden erejét, és felrántotta magával útitársát, majd hirtelen sebességgel, némileg arrébb lökve az anyókát, felsegítette az esőköpenybe bugyolált alakot az ülésre. Elégedett sóhaj volt a válasz, ám a néni meglehetősen modern szitokszavakkal illette a fiút, aki sűrű bocsánatkérések közepette vetette le magát az ülésekre.
A busz keserves nyekergések közepette indult el a következő megálló felé. Simon rápillantott telefonjának kijelzőjére. 17:50. Ha minden jól megy, haza érnek hétórára. Remélte, hogy az apja vacsorával várja őket haza. Rápillantott a mellette ülőre. Gondoskodó mosoly terült el az arcán, majd óvatosan lehúzta róla az esőkabát kapucniját. Társa izgága, ficánkoló hangokat hallatott, miközben kifelé bámult a zuhogó esőbe. Kifejezetten nyugodt lelkiállapotban volt most, ezért a fiú úgy gondolta, nekiáll a házifeladatnak. Gondosan előszedte a tollait, és a füzetét. Egyszerű összeadások voltak szépen felírva egymás alá. Szerette a számokat. Alig várta, hogy elkezdjék a szorzótáblát, mert elképesztően izgalmasnak találta, mennyi mindent lehet csinálni a számokkal. Óvatosan oldalra pillantott, de utastársa gyermeki lelkesedéssel követte újával az ablakon lefelé csorgó esőcseppeket.
Gyorsan nekilátott a számolásnak. Az ujjait sem használta már hozzá. Ez még több önbizalmat adott neki. Éppen a negyedik feladatnál járt, amikor kicsapódott az öléből a füzet, a tollat fogó kezét pedig erősen szorongatni kezdték a szürke, fakó ujjak.
- Edith. – Mélyen a szemébe nézett. – Edith, eressz el, viselkedj rendesen! – határozott hangon szólt hozzá. Nem volt szabad azt láttatnia, hogy elgyengül vagy fél a fenyegető jelenlététől. Háta mögül suttogásokat hallott, de szerencsére a zajos busz miatt nem tudta kivenni, miről beszéltek az emberek. Talán jobb is volt így. Megadóan felsóhajtott.
- Edith, engedj el, most, kérlek szépen! Foglakozom veled – az ujjak válaszul elengedték Simon karját. A fiú úgy döntött nem szedi fel a földről a füzetét. A végén túlfeszülne a húr. 
Ártatlan gyerekes beszélgetésbe kezdett vele. Edith csak hallgatta őt, lehunyt szemmel. Fejét a párás ablaknak döntve álmosan pislogva meredt a semmibe, miközben hallgatta Simon mindenféle magyarázatát a bogárgyűjtésről, az ebédszünetéről, és arról hogyan fogta meg egy kislány kezét a játszótéren. Végül, ahogy teltek lassan a percek, Edith szája sarkából nyál kezdett csorogni. Félig lehunyt, befordult szemekkel ült az ablak felé dőlve. Feje ernyedten zötykölődött a busszal egy ütemben. 
Simon óvatosan felé hajolt és pulcsijának ujjával letörölte a nyálfoltokat az arcáról. Lassan lekászálódott az ülésről, hogy felvegye az az óta is ott heverő füzetét. Elpakolta a táskájába, majd lassan készülődni kezdett. Torka már kiszáradt a sok beszéléstől, de a gyümölcsleve már elfogyott. Nemsokára befékez a busz, és megkezdhetik a gyalogútjukat. Éppen ébreszteni akarta álmából, amikor hirtelen lefékezett a jármű a megállónál. Edith felriadt. Rémülten, vékony hangokat hallatva, zihálva nézett körül. Simon igyekezett megfogni a kezét, de Edith a falhoz nyomódott teljesen.
- Gyere, mindjárt otthon leszünk! Szálljunk le! – nógatta a fiú kissé rekedtesen, miközben sikerült nagy erőlködések után megfognia a kezét. Edith azonban akaratos volt. Visítani kezdett. Simon igyekezett minden erejét beleadva húzni. Már szinte mindenki leszállt, ám az emberek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat befelé, a jelenetet látva. Egyesek visszajöttek egészen a busz ajtajáig, onnan kukucskáltak. A sofőr félig kikászálódott vezető kabinjából, és csak szájtátva bámulta őket.
A fiú hosszas erőfeszítések után az ajtóig húzta Edith-et. Ő viszont acsarogva, visongatva ellenkezett. Kapaszkodott az ajtó korlátjába elszántan, amikor Simon lelépett az első lépcsőfokra. A következő pillanatban Simon kezei közül kirántotta a csúszós, izzadt újait. Simon egész testsúlyával hátrabukfencezett, és elterült a sáros kövezeten.
Edith egyik pillanatról a másikra zokogásra váltott és leszaladt a földön fekvő Simonhoz. A többi, bámészkodó pedig csak suttogtak egymással, felháborodva, mások pedig sajnálkozva. A fiú nyitott szemmel feküdt és csak bámult fölfelé, a szakadó esőbe. Hátizsákja már minden bizonnyal beitta magába a vizet. Lassan felült, és megfogta Edith kezét. Edith könnyei összefolytak az arcára csapódó esővel. Szája sarkából apró nyálcsík szivárgott le. Simon elmosolyodott, és átázott dinoszauruszos pulcsijának ujjával megtörölgette az arcát, majd talpra állt.
- Menjünk haza Edith, ők ezt nem értik – nyújtotta felé mosolyogva a kezét. Edith egy ideig még térdepelt a vizes megállóban, miközben szorongatta Simon sáros tenyerét. Aztán végül hagyta, hogy Simon nógatva felhúzza. Lassan bandukolva indultak útnak. Sokáig érezte a hátán az utasok tekintetét.
Amint a bejárati ajtóhoz értek, Edith már nagyon izgatott volt. Simonnak nehezére esett a lelkesen ugrándozó Edith mellett ajtót nyitni. Amint beléptek a megvilágított, sárga falú előszobába, Edith viháncolva, sáros lábakkal szaladt be a házba.
- Szia apa! Megjöttünk anyával!

Címkék: ,