XIX. {Törés a mélyben}
2019. január 13., vasárnap 10:34 • Hana0 komment
'hoy Nyuszók!
Ezt a a novellát egy igazán csalódott állapotban írtam, még 2015 nyarának elején talán... Éppen lezáródott az érettségi, de közben hiába volt minden eredmény tényleg tök jó, olyan bizonytalanság jött rám, mert attól még, hogy megjelöltem a szakom, abszolút fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit akarok magammal kezdeni, és nagyon kétségbe esett voltam, így kikívánkozott belőlem ez a novella. Meg amúgy is eléggé depresszív személyiség voltam egy időben. Ami valljuk be, eléggé jól sikerült szerintem.  
Továbbá az is hihetetlen, hogy drága bloggertársnőmet megihlette a novella, és ő is írt egy hozzá hasonlót, lessétek meg NESSA irományát is! <3



Ez a dal pedig tökéletesen tükrözi az egésznek a hangulatát, nem mellesleg imádom is.


Mondd csak, gondolkodtál már azon, hogy mi lakozik az emberek lelkében? Hogy ki mit rejteget magában? Tudod, mondják, hogy az emberi elme mennyire összetett és bonyolult, és a lélek egyesek szerint az agyban, míg mások szerint a szívben van. De teljesen mindegy, hogy mennyire komplikált, és az meg pláne, hogy merre van. Ezek csupán jelentéktelen dolgok. Szerintem nem az számít, hogy hol van, hanem az, hogy mi lakozik benne. Ez sokkal lényegesebb, már csak azért is, mert ott van minden, ami téged valamivé tesz. Ugyanis bármilyen hatás is ér téged, bárhonnan is gyűjtesz emléket, azok mind beleköltöznek a lelkedbe. Ott laknak veled. Tulajdonképpen a lélek apró dolgok otthona.
Azoké a dolgoké, amik téged kitöltenek. Olyan, mint egy nagy szálloda. Akármilyen szálloda lehet. Már mondtam, nem az a lényeg, hogy milyen a külső, hanem, hogy mit lakik benne. Remélem tudsz követni. Szóval a szállodában ugye, vannak nagy szobák, központi helyek, ebédlő. Itt vannak azok, amik téged nagyban befolyásolnak úgymond. A központi dolgok. Például a szálloda konyhájában azokat az ételeket találod, amiket szeretsz, a szórakozó helyet azok töltik meg, amikkel szereted elütni az idődet. És persze ott vannak az érzéseid, a gondolataid. Ők sétálgatnak a te szállodádban. Vannak futó érzelmek, ők csupán szállóvendégek: Például, amikor kamaszodsz, rengeteg átmeneti érzelem és gondolat tolong benned, szinte akkor van teltház a szállodádban. Aztán, ahogy múlik az idő, csupán a törzsvendégek maradnak meg. Mondhatni akkor nősz fel.
Ez csak a felvezetőm volt igazából, hogy eltudd képzelni miről is magyarázok neked. A lényeg most jön. Van ez a szálloda, minden gondolatod, dolgod központja. De a szállodának is vannak rejtett dolgai, pincék, alagsorok, titkos helyek, sötét zugok. Ezeken a helyeken rejtőznek például a démonjaim. Igen, így van. Mindenkinek vannak démonjai. Ők a sötét foltod, a titkaid, a kis gonosz hangok a fejedben. Sokat sétálgattam ezeken a helyeken, hogy megismerjem őket. Furán nézel rám, olyan mintha azt gondolnád, ez megőrült. Lehet, igazad van. Túl sok időt töltöttem el a démonjaimmal, belém férkőztek teljesen, és most a szállodában szabadon mászkálnak jobbra-balra, törnek-zúznak. Olyan vicces a fejed, ahogyan hihetetlenkedve bámulsz rám. Tényleg annak tartasz, őrültnek. Látom, a szemedben. Igen, ott. Miden ott van, a szemedben. Az a szálloda ablaka. Te nem látsz be az én ablakomon? Nem látod, milyen elhagyatott odabenn minden? Értem.
Azt hiszem, nem nagyon tudod, milyen az, amikor elszabadul benned a káosz. Ha csak egy kicsit is lehunyom a szememet, akkor a romhalmaz szálloda aulájában találom magamat. Minden üres, és szürke. Tudod, ez az, amikor úgy érzed, nincsenek benned érzések. Nem tudod ki vagy, hogy mit szeretsz. Hé, most látom az egyik démonomat. Éppen a kedvenc emlékeimet égeti el. Tudtad, hogy az elégett emlékek illata, igen illatuk van, olyan, mint a liliomé? Kellemes és fojtogató egyszerre. Mintha a gyönyörűségbe pusztulnál bele. Morbid ugye?
Hé, most valami egészen őrült dolgot tervezek. Szeretném neked megmutatni őket. Ne félj, téged nem bántanak, hisz neked is ott vannak a tieid. Bár ahogy elnézem, tiszta zöld szemed van, szóval ők benned még alszanak. Ne aggódj, előbb utóbb úgy is mindenki felébred… Gyere, nézz a szemembe. Ne félj… Tulajdonképpen egészen izgatott vagyok, te leszel az első látogatóm. Remélem nem fog zavarni a dohos és piszkos levegő. De ha igazán kedvelsz, akkor ezeket is el tudod fogadni nem? Hiszen azt mondtad egyszer. Bárhogy is lesz, szeretni fogsz. És én bízom benned… Jöjj közelebb és merülj el a szememben…
Itt is vagyunk. Gyere csak beljebb. Ahogy látom most elrejtőztek, gondolom megrémültek, hiszen idegen vagy a számukra. Ó, ott bujkál az egyik! Kilóg a kék és fehér csíkos, hosszú tüskés farka. Gyere. Nézd csak, itt van Óceán. Így hívom. Látod milyen kis elveszett? Hogy pislog ránk halovány kék gombszemével, és hogy reszket a kis mancsa? Nincsenek fogai, nem is erőszakos. Csak folyton eláztat a könnyeivel mindent. Nézd, ez a kedvenc sarka, és már a penész rágja itt a falakat. Bármi van, ő el kezd sírni és a hangos zokogásával tépdesi a lelkemet. Nem tudni miért, általában Kőszív szokta mószerolni azzal, hogy a rossz fényképeket, amik a szomorú emlékeket rögzíti, az orra alá dörgöli. Néha csak suttog néhány gúnyos szót, és Óceán máris sírni kezd. Kőszív most gyújtogatta a vidám érzéseimet, éppen ott van a szalonban a hegedű mellett. Látod? Ott az a kis szürke, csapzott szőrű két lábon álló lény az. A vékony, karmos kezeivel éppen tönkreteszi a kedvenc hangszerem emlékeit. Látod azt a lyukat a mellkasán? Ott volt egykor a szíve, de azt valahol elvesztette.
Na, ne csak álldogáljunk itt, menjünk tovább! Ez már itt az alagsorba vezető lépcső. Idelent vannak azok a démonok… Hallod ezt a nyöszörgést? Ő Sivár. Bárhol jár ilyen hangot ad ki, és fiatalabb korában olyan volt, mint Óceán. Igen tovább fejlődhetnek. Hogy milyen Sivár? Nézd csak, ott van. fehér alapon, elszórtan vannak rajta kisebb-nagyobb vörös foltok. Igen olyan, mint a vér. Voltaképpen az én vérem. Tudod, Sivár suttogja azokat a gondolatokat. Amikor arra jutsz, milyen jó lenne egy kis fájdalmat érezni, milyen jó lenne egy kicsit érezni, még ha csak fájdalom is. És meg is teszed, magadba vágsz, jó mélyen. És élvezed, mert ő is élvezi. Ez által az érzés által akarja a sivárságot, az űrt megtölteni. Addig se leszünk üresek. Ugyan ne nézz így rám, te is gondoltál mér erre.
Azt mondod egyre nyomasztóbb ez a hely, ahogy haladunk lefelé? Ne légy nevetséges, minél mélyebbre mész a lélekben annál több a sötét és a titok. Ha már a titkoknál tartunk. Ő itt Misztérium, a titok megtestesítője. Minden démonom szülőanyja. Ráncos, és csapzott pofájú, hisz elcsúfították a gyerekei. Igazából minden démon egy titok az életemből. Minden démon egy titokból egy sötét emlékből születik. Először csak aprócskák és suttognak, de ahogy egyre jobban a fejedre nőnek kezdenek formát, majd testet ölteni, aztán hopp, önálló tudatra ébredve verik és tépik a lelkedet. Miért álltál meg hirtelen? Ennél egyre csak jobb lesz. Lefelé haladunk, és igaz a mondás, hogy mihelyt elindulsz lefelé, a leejtőn sohasem állsz majd meg.
Nézd csak miféle hely ez, és ámulj-bámulj! Ez itt a mélység, lelkem legalja, ahol minden elszabadult egykor. Itt vannak a legerősebb démonjaim. Mit nézel olyan meredten? Ja, hogy észrevetted? Meglepő, hogy észreveszel valamit. Igen, ő az egyik. Ahogy lassan felénk fordul, láthatod milyen hatalmas és rémisztő. Ő itt Gondolat. Minden negatív érzésem forrása, mondhatni az apa. Valaha ő is olyan volt, mint Kőszív. Lassan közelít felém, és a sötét, sűrű bundája miatt mindig beleolvad a környezetbe, így sosem veszem észre, amikor közelít. Aztán egyszer csak mögöttem van. Kinyitja hatalmas, vastag ujjú kezét és a nyakamat szorongatja. Nem olyan erősen, hogy megöljön. A démonok szeretik, ha sokáig szenvedsz tőlük. Őket ez a szenvedés tartja életben. És az életed mégis rajtuk múlik, hiszen addig játszanak veled, ameddig a kedvük tartja. Legjobban Gondolat szeret velem játszani. Sokszor a szakadék mélyére lök, és csak egyvalamit suttog a fülembe. Elhinti bennem a gondolatainak a csíráit, és megvárja, míg ki nem nyílnak bennem. Ezek a csírák a Mi lenne, ha most eltűnnék? Senki se vesz észre. Nincs értelme léteznem. És a leggyakoribb a Most eltűnök. El akarok tűnni. Miért bámulsz rám ennyire megdöbbenve? Neked is biztos suttogták ezeket. Nem? Elég szomorú. Akkor nem is értesz igazán. Nem is akarsz megérteni. Aki nem ismeri a sötétséget, az nem képes megérteni azt. És te minden bizonnyal a fényben élsz, a napos oldalon…
Miért bámulsz így rám? Mi ez a szörnyülködés? Már értem, nem tetszik ez a kinézet. Ne fordítsd el a tekintetedet! Nézz rám! Nem mutattam be az utolsó démonom. Na? Miért keresgélsz a sötétben, hiszen itt van. Nem, nem a hátam mögött, és nem is mögötted. Már kezded érteni ugye? Az arcodra minden rá van írva. Nézd csak ezt az elnyűtt testet, és a végtagokat, amint lassan már alig tartanak az inak. Összeesett test, és csapzott haj. A ruha pedig olyan, mintha sose látott volna mosógépet. Jól látod, én vagyok önmagam legnagyobb démona. Ez a legsötétebb titkom. Pusztító vagyok. Mivel én tettem tönkre itt mindent. Én voltam az első démon. Miért? Meguntam a sok álcát, amit hordanom kellett, és már annyira hozzám nőttek a maszkok, hogy már senki sem voltam. El akartam tehát pusztítani mindent, ami a maszkokhoz kapcsolódik. És meg is tettem. Tudod mit? Élveztem!
Hé, hová rohansz? Ne… Ne hagyj itt! Éppen mesélek neked! Elmondom, hogy ki is vagyok igazából. Te meg elszaladsz? Elutasítasz? Megtagadsz? Szóval már nem kellek neked. Hiszen csúf vagyok és szörnyű… Kérlek, ne szaladj el! Segíts ki innen! Egyedül nem megy, nem tudok innen kijutni! Tépnek a démonjaim. Kérlek, fogadd el a száraz és csontos kezemet! Nem kell? Akkor tessék, itt van a szívem, kivettem az előbb… Igaz fekete és ragacsos, és ahogy lüktet, cuppog is. Nézd… nézd milyen kétségbeesetten próbálok bíztatóan mosolyogni. Ez a mosolyom azt jelenti, hogy szükségem van rád. Hogy fogadd el… Hogy ne hagyj itt egyedül... Hiszen egyedül vagyok… Önmagam árnyékaival körbevéve, de te is tudod, minél többen vannak az ember körül, annál magányosabbnak érzi magát. Tessék itt van a szívem… csak vedd el. Nem látod, hogy kezdek apró darabkákra törni? Kérlek szedd össze őket. Vagy vedd el a szívemet. Tudtad, hogy a lelkedben porcelánból vagyunk? Hisz a lélek maga is olyan törékeny…
De te… te kiütöd a kezemből a szívemet. Azt a szívet, amint neked adtam volna. A lábad előtt törik össze…
Most pedig te heversz a lábam előtt. Vérzel, rángatózol, rúgkapálsz. Könyörögsz. Tudod, az a különbség kettőnk között, hogy én csak kértelek téged. De te könyörögsz. Mosolyra húzom kiszáradt beesett ajkamat, és eltörlek téged. Hangosan reccsensz és eltávozol. Hamis voltál. Hazugság voltál és én is Hazuggá lettem. Bíztam benned és te eldobtál. Még összetörni se tudtál rendesen. Aki igazán szenved, az szépen lassan hullik darabokra. Csendesen, hogy senkinek se tűnjön föl. És közben végig mosolyog. Így törnek össze a szomorú emberek. Így omlok össze én is. Némán csilingelve potyognak a földre a megmaradt darabkáim. De nem érzek már semmit. Hiszen porrá zúztad a szívemet. Mégis elmosolyodom.
Mert mi, porcelánemberek így törünk össze. Széthullok…
…és lelkemben visszhangot ver a csend.

Címkék: , ,