XVIII. {Jövőböl a jelenbe ~ Tervezett történeteim}
2019. január 12., szombat 12:43 • Hana0 komment
'hoy, Nyuszók! :3 Egy nap két bejegyzés?!  
Több blogon is láttam már hasonló bejegyzést, például Riri vagy Gabby blogján, a készülő történetekről. Ők 10 jövőbeli történetükről írtak, amit szeretnének majd megírni. Mivel én most totálisan el vagyok lepve a megírásra váró sztorikkal, így kicsit valószínűtlennek tartom, hogy hamarosan ezeknek is nekilátok, de ki tudja? És őszintén, halvány gőzöm nincs, mennyi cím lesz ebből, majd úgyis kiderül a végére. XD
Meg a másik probléma, hogy a tervezett történetből kettő a Zhion-univerzumban játszódik. Bár nem nagyon akarom a Zúzmarával se meg a A hó szívével sem úgymond összeegyeztetni, csak minimálisan, mégis időrendben az egyik jóval A hó szíve után játszódik. de sebaj, Tóbiás, legalább látszik, hogy valami készül. XD
Csapjunk is bele a lecsóba, nézzétek hogy miket halogatok a végtelenségig, azzal, hogy megírjam. XD 


Korhatár: +18 úgy látszik nálam az összes történet ezzel a besorolással kezdődik. XD
Figyelmeztetések: angst, erőszak, durva nyelvezet csak a szokásos, alternatív történelem
Zsáner: disztópia/akció
Korszak: 21. század
Hangulat: I., II., III., 
Nem túl rövid leírás: 2014 környékén elkapott a hangulat, hogy egy történet ciklust kezdek a négy évszakhoz kapcsolva, ebből született meg három cím, igen, csak három és az egyiket már ti is ismeritek, az Amikor elmúlik a tél címen. Nos ebben a bejegyzésben a nyár és a tavasz is felbukkan. 
Na vajon most melyik is?
Elkapott a hév akkoriban, ugyanis rengeteeeeg disztópiát olvastam, és megjött hozzá nekem is a hangulatom, de közben rájöttem, hogy hoppá-hoppá, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. De azért még mai napig meg van a fejemben, az egész történet, nem csoda, ha mást képtelen vagyok megjegyezni XD de persze, hogy nem jutottam el a megírásáig. No, miről is szól ez a tünemény?
A történet egy rendkívül híres épülettel kezdődik, ugyanis a nyitó jelenet a debreceni húsz emeletes panelház lakója, aki lement a boltba, ám éppen akkor tört ki a harmadik világháború. Egy olyan világ épül fel a háború után, ami teljesen eltörli az országokat, a nyelveket és a kultúrákat. Főhősünket éppen kiképzik katonának, hogy ő is menjen téríteni, tehát egy mesterséges nyelvre tanítják, meg még nemtudomikre, aztán ugye közben beüt a katasztrófa is, mivel tombol a nyár, de még télen is. Főhősünket egy 8 fős csapatba osztják be, akik elindulnak ideoda. Közben majd ők lesznek a dezertőr egység, akik valahogy el akarják pusztítani az egész hatalmat. 
Nos, így elmondja kicsit rohadtul kidolgozatlan és a levegőben lóg, de előbb itt is jobban bele kéne ásnom magam a katonaság dolgaiba, meg a fegyverekbe is, mert csak annyit tudok róluk, hogy lehet velük lőni. XD 
De, ha nagyon kíváncsiak vagytok, akkor most beillesztem nektek az első jelenetet, ami azóta is folytatásra vár:
Részlet: Íme a történet, ahol Hana szanaszéjjel romboltatja a saját városát.
Az egész olyan hirtelen történt. 
Május közepén a hőség elviselhetetlen volt, a horizont hullámzott, a házak és az aszfalt szinte folyékonnyá vált. Éppen kiléptem a házból, szatyorral a kezemben, hogy vegyek valami jégkrémet, mert a lakásunkban afrikai hőség tombolt. A panel húszemeletes volt, akkor az országban az számított az egyik legmagasabb épületnek, mi pedig a tizennyolcadik emeleten éltünk egy meglehetősen apró lakásban. Csupán három szobából állt. Az egyik a fürdő volt, a maradék kettő pedig a nappalival egybeolvasztott konyha, valamint az én szobám. Anyám ragaszkodott ahhoz, hogy csak én lakjam a szobában, mindig mondogatta, hogy egy férfinak kell a nagy tér. Bár sosem értettem miért fújta ezt állandóan. Ő a kihúzható díványon aludt a nappaliban. 
Gyűlöltem azt a helyet. Bűzlött a penésztől, a tapéták úgy hámlottak, min más ember, ha leég a napon. Folyton poros és állott volt a levegő, nem lehetett rendesen szellőztetni, mert az ablakok nem nyíltak ki rendesen. Ráadásul a szobák olyan fekvésűek voltak, hogy a nap is állandóan besütött. 
Emlékszem, tekintetemet körbejárattam a környéken, miközben átsétáltam a szemben lévő járdára. A délutáni órákban voltunk, mert a hőség ellenére a forgalom beűrösödött. Mindenki sietett haza a munkából. Madárcsicsergést hallottam a közeli tölgyfáról. Felnéztem és egy feketerigót pillantottam meg, aki vígan dalolt, mit sem törődve a kánikulával. Szerettem volna én is rigó lenni. Már-már betegesen gondoltam arra, hogy kinőnek a szárnyaim és elrepülök, messze innen, hátrahagyva múltamat, gondjaimat. 
Álltam, teljesen belefeledkeztem a rigó énekébe. Nemsokára más madarak is csatlakoztak a dalhoz. Az egész környéket bezengte a dallam, és arra vágytam, hogy én is velük énekeljek. 
Aztán hirtelen minden néma lett. 
A semmiből hangos robaj hallatszott, majd egy bombázó suhant át az égen. A szemem sarkából láttam, amint az emberek rémülten pillantanak felfelé. Gondolkodás nélkül rohantam vissza a házhoz, anyámért. A bomba a templomba csapódott, és bár hiába volt a Nagy Templom messze tőlünk, a lökéshullám hátra repített. 
Csupán egyetlen egy robbanás volt. 
Egyetlen egy bomba. 
Mégis akkor ért véget a gyermekkorom. 

Törmelékek között ébredtem, egy néma, lángoló világban. 
Korán kezdődött el a nyár. 
Lüktető fájdalmat éreztem az oldalamban, égett a tüdőm a törmeléktől. Kinyitottam a szememet, de homályosan láttam. Füst és por volt mindenütt. Összeszedtem az erőmet és felültem, hogy körbenézzek. Hiába kerestem, nem láttam a húszemeletes házat. Csupán égő falak, az útra szétszóródott tárgyak, összezúzódott emberi maradványok jelezték, hogy valaha épületek álltak a környéken. 
Fogalmam sem volt, hogy hogyan élhettem túl a robbanást, ugyanis a környéken szinte minden a földdel lett egyenlő. Még a távolból hallottam a bombák becsapódását, de aztán a városomra mélységes csönd telepedett.

Korhatár: 18+
Figyelmeztetések: halálvágy, öngyilkosság, dark, erotikus
Zsáner: romantikus/dráma
Korszak: 20. század
Hangulat: I., II., III., IV.
Nem túl rövid leírás: Ez is egy szintén 2014-es ötleten alapuló történet és a Kilenc történet az elmezavarról ihlette. Viszont azóta se jutottam egyről a kettőre. Az alapsztori annyi lenne, hogy a lány elveszti balesetben a vőlegényét, így idegösszeomlással, valamint öngyilkossági kísérlettel bekerül egy mentálhigiénés csoportba, ahol hozzá hasonló embereknek próbálnak segíteni. 
Ám a lány mindezektől teljesen elhatárolódva elhatározza, hogy fél év múlva, tavasszal megöli magát. Közben persze nem tudja kivonni magát az ismerkedésekből sem, így megismeri az egyik csoporttársát, aki közben éppen sikeresen túltette magát az érzelmi válságán és a drogproblémáin. A fiú szerelmes lesz a lányba, de a lány nem hajlandó elfelejteni a halott vőlegényét. Végül a vezetőjük két fős csapatokra osztja a csoportokat, hogy írjanak össze egy 9 pontból álló listát, hogy mit akarnak véghez vinni, és a másiknak ebben támogatni kell, egészen addig, míg az nem takar öngyilkossági szándékot. Így keverednek különböző kalandokba, és így kezdi el élvezni újra az életet a főszereplőnk. Vajon megváltozik a terve tavaszig?

Korhatár: 18+
Figyelmeztetések: angst, dark, durva beszéd, erőszak, halál
Zsáner: dark fantasy
Korszak: király nélküli korszak
Hangulat: I., II., III.
Ismertető: Aki valamilyen összefüggést vél felfedezni a címben A hó szívével, az helyesen teszi, mert A tűz szeme annak a folytatása. Annyira nem szeretnék ennél dobálózni semmilyen infóval, de annyit elárulok, hogy ez egy összevont szereplőgárda lesz, az Elfeledett szigetek lakói és Vyne kontinensének (ahol a Zúzmaralángok is játszódik) lakói itt összeboronálódnak. Ám megnyugtatok mindenkit, hogy semmi közük nem lesz az előtte lévő történetek szereplőihez. 
Mindent szeretnék titokban tartani, és egyelőre szurkoljatok, hogy befejezzem a Zúzmarát is és A hó szívét, mert nélkülük nem valósulhat meg. Bár azt szeretném, hogy azok is olvashassák, akik nem ismerik a fentebb említett kettő történetet, azok is jól járnak, akik mind a kettőt olvassák.  
Annyit még viszont szívesen elárulok, hogy ez sem lesz átlagos történet, hiszen A hó szíve se lesz átlagos véggel megáldva. Azt hiszem nem fogom tudni levakarni a darkosságot. :D 

Korhatár: 18+
Figyelmeztetések: angst, dark, erotikus, durva beszéd, erőszak nehogy már megunjátok :D
Zsáner: dark fantasy/erotikus
Korszak: királyváltás
Hangulat: I.
Nem éppen rövid ismertető: Ez a történet időben páthuzamosan játszódik a Zúzmarával, és ugyan azon a kontinensen, azaz Vyne földjén, de nem a mocsaras vidéken, ahol Gwynn él, hanem a máris csücskén a kontinensen. Nevén nevezve Yelson tartományában, Esha városában. Bár ugyan akkor játszódik, és bár a Zúzmara három nagy részre van bontva, a szereplőik nem fognak találkozni
Egyelőre ennyi rövid ismertetőt sikerült magamból kierőszakolni: Thessana tizenhat évesen Yesul városába kerül, hogy törlessze azt az adósságot, ami Esha városát terheli. Egy vörös szőttest kell fonnia, ám az anyaga rendkívül különleges fonálból készülhet el. Az anyaghoz pedig akkor juthat hozzá, ha bizonyos férfiaknak bizonyos szolgálatokat nyújt.
Bár a Zúzmaralángok főszereplője erősen el fog határolódni minden politikai állásfoglalástól, és a királyság sorsától is, Thessana a kezébe akarja venni a gyeplőt, mert ahogy a fővárosba kerül látja azt a rohadást, amit senki sem tud orvosolni. Megkezdi az útját, hogy luxuskurtizánná váljon, és befolyásával megformálja a szerinte sok helyen bűzlő országot. 
Meg is mutatok ebből is egy részletet:
Esha egy kisváros a világ végén. Itt születtem én. Alattunk a tajtékos tenger, melyen hajó nem marad meg, felettünk a viharos ég. Csupán egyetlen út vezet ki a városból, ami kanyargósan hol emelkedik, hol ereszkedik a hegyek között. Csendes zug a miénk. A házak alacsonyak, a tetőik púposak, a falak pedig egytől egyig szürkék. Kicsiny, résnyi ablakokkal pislognak a házak a sáros utakra. Minden olyan áporodott és nedves. Én mégis szerettem itt élni. A mélabús hangulata felettébb romantikus volt, lánytársaimmal mindig arról ábrándoztunk, hogy elrabol minket a hegyeken túli sárkány, akiről kiderül, hogy egy elátkozott herceg, és a mi szerelmünkkel törik meg az átok. Tizenhat éves korunkra ez az ábrándozás valósággá vált, azzal a különbséggel, hogy nem volt se sárkány, se herceg.
A városom kezdett a csőd szélére kerülni. A felnőttek mindig mondogatták, hogy ha beüt a válság, akkor nagy árat kell fizetni a megmenekülésért. A sziklaszirtekhez és a tengerpartokhoz közel épült falvaknak és városoknak az élete viszontagságos és nehéz volt. Bentebb, a buja és virágzó földeken az emberek is jobban éltek. De az már nem a mi világunk. Nem a mi életünk. Kemény világban nőttem fel, úgy, ahogy a gyermektársaim. A lányokkal nem bántak különben, mint a fiúkkal. Nem estek kétségbe a szüleim, amikor véresen, sárosan értem haza egy verekedésből, és akkor sem, amikor majdnem kitörtem a nyakam, miután lezuhantam az egyik szikláról. Légy erős, hogy a legkeményebb szél se tépjen meg. Légy bátor, ne félj semmitől. Folyton ezt mondták nekem, én pedig ennek eleget téve a lehető legverekedősebb és legelszántabb lány lettem, a kortársaim között. És élveztem minden percét. Szerettem a verekedést, a kardozást, a fára mászást. A lányok és a fiúk, amíg fel nem cseperedtek és mielőtt kiházasították volna őket, örökös bandaháborút vívtak egymással. Szerettünk a másik torkának ugrani, a város pedig csendben tolerálta ezeket a csetepatékat. Egészen addig a pontig, míg egyszer csak felütötte magát köztünk az éhezés. Akkor a gyermekbandáknál sokkal fenyegetőbbek voltak mások. 
Az éhezés teljesen úrrá lett Esha városában. Elfogytak a tartalékaink. Aki éhezik az gyenge. Aki gyenge elbukik, és megszállja őket a Horda. A Horda pedig éhes. Nagyon éhes. És a kedvenc tápláléka az ember. A Horda éhen halt férfiak és asszonyok nyughatatlan szelleme. Akkor jelennek meg, amikor az éhezés felüti valahol a fejét, és az emberek közül néhányan éhen halnak. Gonosz lélekként, fékezhetetlen étvággyal és vérszomjjal kezdi el a Horda megszállni az embereket. Csontos, aszott bőrű lények, hegyes karmokkal. Nem csak éjszaka támadnak. Ebben a tartományrészben az ég mindig borult, és késő délutáni homály uralkodik állandóan. A városon úrrá lett a káosz. Mindenhol patkányok szaladgáltak, és nem lehetett a dögszagon kívül semmit sem érezni. A latyakos, csúszós macskaköveken vérfoltok éktelenkedtek, és úton-útfélen emberi holttestekbe botlott az ember. Ebben az időszakban mindenhova bekúszott a halál, és a város lakossága rohamosan csökkent. Lassan nem volt olyan család, ahol ne veszítettek volna el valakit. A Horda pedig csak gyarapodott, egyre jobban szaporodtak a sötét lelkek, Esha pedig a fertőzés központjában volt. Aztán eljött az a bizonyos nap. 

Korhatár: 14+ 
Figyelmeztetések: futurisztikus, dark, durva beszéd
Zsáner: disztópia/kaland
Korszak: messzi-messzi galaxis jövőben
Hangulat: I.
Nem éppen rövid ismertető: Na ez a történet az, ami folyton a lista végére kerül, és szerintem sosem fogom befejezni. Hát, reménykedek, hogy egyszer sikerül. De ez olyan összetett mindenféle tudás kéne, ami bennem jelenleg abszolút nincsen meg. Egy novella után nőtte ki magát a sztori, és több részesre terveztem, úgy, mint ahogy a Zúzmara is három nagy fejezetből áll majd. remélem. Igazából ez egy olyan futurisztikus, sci-fis disztópia lenne, amihez kevésnek érzem magam, de maximum elvárások nélkül vágnék bele, hogy valami lightosat is rittyentsek. 
Az egész egy olyan világban játszódna, ahol minden vezérelt, az emberek agyába egy Program van beépítve, ami lehetővé teszi nekik azt, hogy egyes élettani funkciójukat kikapcsolják, tehát nincs éhezés, nincsen kialvatlanság, tehát el tudjátok képzelni. Minden megvalósulhat gondolatokkal. Elképzelik a házuk falának színét, a berendezést és máris megvalósul.  A főhősünk pedig belecsöppen egy olyan programba, ahol összeválogatnak még embereket rajta kívül, akiket ráébresztettek az igazságra: azaz, mindennek a hiányára, és igazából minden csak fikció. Közben meg igazából minden, ami körülötte van egy beteg fogadásnak az eredménye, melyet valaki mással kötött meg, csak nem emlékszik rá. Hát eddig jutottam vele, 2012 óta porosodik a dokumentum, és szép türelmesen vár. XD 
Megmutatom ennek az előszavát is, hogy lássátok miről hablatyolok:
1. rész
A tengerarcú lány
„Kartonvilágba burkolt emberarcú masinák, ti, akik üvegszemmel nézitek hamis színbe burkolt életetek. Áruljátok el, kik vagytok igazából?”
A víz békés csillogását visszaverték a ritkás hullámok, melyek lassított felvételként ütköztek a partnak. Madarak köröztek az égen, és néha, mintha csak be lennének programozva, a víz felé zuhantak, hogy kihalásszák zsákmányukat. Odafent a tiszta ég úgy festett, mintha csak az alatta elterülő tenger tökéletes tükörképe lenne. Pár halvány bárányfelhő úszott át rajta, az ember azt hihette, hogy habos hullámokat ver az égbolt. A madarak szárnyas halakként úsztak a hófehér felhők között. Csillogó, zöld fűvel beborított rét terült el a két óceán között. A szél gyöngéden simította meg a fűszálakat, mintha anyjuk lenne, aki szeretően öleli át gyermekeit. Apró virágszirmok pihentek meg a zöld fövenyen, majd egy pillanattal később ismét felpattantak a szél hátára, aki tovább repítette rikító színű utasait. 
Néhány mohával borított fűzfa állt büszkén a réten. Törzsük, akaratuk ellenére is elkezdett beleolvadni a zöldes kavalkádba, vastag, sötétzöld takaróba burkolták magukat. Földet súroló ágaik siratták eltűnő szabadságukat, miközben behódolva üdvözölték a világ közeledő, új arcát. Régmúlt idők romjain elterülő kékes-zöldes tengerek sokasága hirdette az újjászületett, tökéletes jövőt. 
Egy meredek szikla magasodott a habzó hullámokkal tarkított tenger fölé. A fűszálak megcsillantak az aranyszínű napsugaraktól, melyek pajkosan kergetőztek rajtuk. Ezen a helyen, ahol a jelen és a jövő végérvényesen összeolvadt, két gyermek ült egymás mellett. Lábukat félelem nélkül lógatták le a magasból, mosolyogva bámulták a világ peremén táncoló végzetüket. A feléjük száguldó szél belemarkolt bozontos hajukba. Hajszálaik úgy verdestek az arcuk körül, mint a kétségbeesett madárfiókák, akik kizuhantak a biztonságot adó fészkükből, és megállíthatatlanul hullnak az örök sötétség felé. 
A lány a fiúra nézett. Hullámos, szőkésbarna haja az arcába hullott, miután elült a szél, de mélyzöld szemének ragyogását a sűrű hajszálak sem tudták eltakarni. Tekintete olyan volt, mintha az egész világ titkát magában hordozná. Suttogó hangon szólalt meg. Aki meghallotta hangját, akaratlanul is a tengerek mély morajlásához hasonlította. 
- Nézz csak körül! Az ég és a szárazföld is ugyanolyan. Hullámzanak, zúgnak, mindent megtesznek, hogy olyanok legyenek, mint a tenger. A fák bele akarnak olvadni a környezetbe, ezért zöld takaróval takarják el barna testüket, mert ha nem teszik, akkor elpusztulnak – mutatott a zöld tenger közepén álló, megtört törzsű, szénfekete fűzfára. Árván, szánalomra méltóan csüngtek a föld fölött a megszáradt, csupasz ágai. Körülötte egészséges társai mintha hátat fordítottak volna neki. – Mindenkinek feltűnik, ha valaki nem ugyanúgy néz ki, mint ők, és akkor örökre elpusztítják – suttogta, de arcán továbbra is ott ült a mosoly, ami még rémisztőbbé tette mondandóját. 
Lassan felállt a helyéről, mezítelen talpa belesüppedt a puha fövenybe. Hófehér, térdig érő ruháját táncoltatta a lágy szellő. Hátát a kék tengereknek fordította, a nyugovóra térő nap aranyló sugarai körbeölelték testét. A szikla szélén állva egyszerre tűnt a béke és a viszály angyalának. A fiú tágra nyílt szemekkel nézett rá. Kócos, világosbarna hajszálai az ég felé nyújtóztak. Szürke szemében a lány kísérteties arca tükröződött vissza. Ajkán gyermeki mosoly ült. Társa kinyújtotta felé hófehér, kicsiny kezét, miközben egy lépést tett hátrafelé. Fél talpal egyensúlyozott a világ peremén. Alatta táncoltak a habos hullámok. 
A lányra kékeszöld árnyalatokat festett a fény. Az ember úgy érezte, mintha magába a tengerbe nézne. A színek egyszerre tették titokzatossá és kísértetiessé. 
- Ez a világ olyan sötét lesz, mint a napfény – mondta alig hallhatóan a lány, miközben egyik lábával hátralépett – Mondd csak, melyikünk a bárány, és a farkas? – kérdezte, majd kezeit kitárta, mintha csak madár lenne és lelépett a szikláról. A két gyermek arcáról nem tűnt el a mosoly, tekintetük egymáséba forrt. 
A lányt lassan elnyelték a habos hullámok, és a fiú csöndesen felállt, majd lassan elindult a zöld tengeren, az új világ felé. 
. . . 
. . . 
. . . 
A fejében megszólaló ébresztő keltette fel a mély álmából. Kinyitotta a szemét, de csak a sötétséget látta maga körül. Amint megfogalmazódott benne az a kérdés, hogy hány óra is lehet, a szeme elé kúszó holografikus kijelző 7.18-at mutatott. A következő pillanatban a kép kékes fénye megremegett, majd eltűnt. Még pár percig a sötétségben feküdt, majd világosságra gondolt. A következő pillanatban fény világította be a szobát. A közepes nagyságú, szabályos négyszög alakú szoba minden oldalán bevilágított a Nap. A falakat átlátszó, fényes üveg alkotta, a padló pedig hófehér csempéből volt. Felhők kúsztak el az üvegek előtt megtörve a Nap vakító fényét. 
Hunyorogva bámulta a plafont, majd egy gondolattal átprogramozta az üvegfalakat. Már nem vakította a fény, üveg helyett vékony, világosbarna fagerendák álltak, melyek elállták a sugarakat. Lassan felült a fal melletti matracán, majd álmosan megvakarta a fejét. Zavarta ez az érzés, így hát fáradságát éberséggé programozta. 
Hálát adott a mai technológiának, mely lehetővé tette bárki számára azt, hogy megvalósítsa, amit gondol. A rendszer tökéletes volt. Az emberek könnyedén átalakíthatták lakásukat, ez által helyet is tudtak spórolni, hiszen elég volt számukra egy normális nagyságú üres szoba. A falakat, a padlót és a bútorokat, a szoba helyiségeket is könnyedén meg tudták változtatni. Bár manapság már csupán egy matracra volt szükségük, amin, ha kedvük volt alhattak is. Igen, ha kedvük volt. Ugyanis, az elméjükbe beépített Programozó nem csak a saját környezetüket tudta átalakítani, hanem a kedvüket, kedélyállapotukat is. Egy gondolattal képesek voltak megszűntetni az éhséget, az álmosságot, alapvető szükségleteiket. Nem volt szükségük fürdőszobára sem, egy gondolattal újra tiszták lehettek. Ennivalóra se volt alapvetően szükségük. A beépített Figyelő jelezte számukra, hogy a szervezetnek milyen vitaminra, ételre lenne szüksége, és az ember egyetlen egy gondolattal helyrehozhatta magát. Így létrejött egy olyan világ, melyben a lehető legnagyobb takarékossággal lehetett élni. 
Persze akadtak a mai társadalomban élő között olyan retro imádóak, akik kifejezetten élvezettel próbálták ki azt, hogy milyen éhesnek, szomjasnak, fáradtak, idegesnek lenni. Ők voltak azok, akik néha ételeket is ettek, hogy megértsék az ősi, lemúlt civilizáció szokásait. Őket nevezték egyszerűen csak Hajthatatlanoknak. 
Bár manapság a szavak, és a betűk kihalóban voltak, az Irányítók hagyományőrzés céljából nevet adtak egyes társadalmi rétegeknek, különcöknek. Ugyan ez volt igaz a nevekre is. Még mindig mindenkinek volt neve, ami régen megkülönböztette az embereket egymástól. Minden név egy-egy személyiség volt. De ma már pusztán hagyományőrző célja volt a neveknek. Régi maradvány a múltból. Ebben a korszakban viszont mindenki olyan személy lehetett, amit megengedett nekik a Programozó. 
Ray lassan felállt a matracból, ami el is tűnt. Meztelen testére ráprogramozta a fehér alapú munkaruháját. A ruha mindkét hosszú ujján egy vastag barna csík futott az ujjtól egészen a vállig. Ez folytatódott lefelé a nadrág külső oldalán. Minden dolgozónak más és más minta volt a ruhán, ez jelezte a többiek számára azt, hogy mivel is foglalkozik a másik. Egy olyan tiszta világban, mint amilyenben élünk nincs ok arra, hogy szégyelljük a munkabeosztásunkat. Hangzott az Irányítók mondata. Ray éppen hogy elkészült, elméjében egy privát üzenet jelent meg. Először nagyon meglepődött, de rögtön nyugodttá tette magát. A képi üzenetben megjelent Ray lelki szemei előtt az egyik vörös köpenybe burkolt Irányító. 
---
Munkavállalók! Rendkívüli gyűlést hívunk össze a Pódiumban! Azonnali megjelenésüket kérjük! Hiányzásukat jelentettük a Biztosaiknál, tehát nem fognak a hiányzásért megrovásban részesülni. Amint megkapták ezt az üzenetet, tíz percen belül jelenjenek meg!
---
A furcsa üzenet végére Ray a szokásosnál jobban megdöbbent. Soha senkit nem szoktak a Pódiumba hívni, ha csak nem követett el valamiféle kihágást. Nyugtalan lett. Már meg se próbált nyugodtságot erőltetni magára. Épp kilépett volna az megjelenő ajtón, amikor hirtelen megtorpant. 
Ha a Pódiumba hívták, akkor azt jelenti, hogy olyat cselekedett, ami nem szabályos. Mivel tudta, hogy a Programozás néha emlékezet kieséssel párosul, nem tartotta kizártnak azt, hogy valamit elkövetett. Ha akarta volna, akkor ezt akár teljes nyugalommal el is fogadhatta volna. De egy egészen képtelen érzés tört rá. Egyszerűen nem tudta megfogalmazni, csak nagyon nyugtalanná vált. Nem, ezt több volt, mint nyugtalanság. És ez a furcsa érzés a következő pillanatban meglehetősen képtelen gondolatfolyamot indított el benne. 
Az eddigi élete jutott eszébe. Teljesen hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Sosem gondolt eddig vissza az elmúlt életére. Hiszen nem volt rá semmilyen oka. Nem mondták meg neki, hogy fontos lenne, ezért sosem elevenítette fel a Munkavállaló kor előtti időszakot. Az Irányítók azt mondták, a jelen a fontos. 
Ray ezekben a pillanatokban elkezdett… 
… gondolkodni. 
Gondolatok ezrei csapongtak a fejében, olyannyira, hogy tekintete eszeveszett módon járta be a szoba minden egyes zugát. 
- Eddig azt mondták, hogy a jelen az, ami fontos. Minden, amit tettünk, nem számít. De most meg azt mondják, menjünk el Arra a helyre… egy hibáért, amit elkövettünk… De már az is elmúlt. Az már nem számít. Micsoda… ellentmondás… - motyogta remegő hangon, aztán hirtelen el kezdett kacagni. Hangos nevetés szaladt ki a torkán, miközben fejét hátravetette, és már meg se próbálta akadályozni. Csak hagyta, hogy ezek az ismeretlen érzések átvegyék az irányítást fölötte. Hagyta, hogy megtöltsék. Hagyta, hogy elöntsék azok a képek, amelyeket a régiek írása emlékeknek nevezett. Közben továbbra is csak nevetett, nevetet ezen az abszurd helyzeten. De hirtelen abba maradt a kacagása. Két karját remegve emelte az arcához és belemarkolt a hajába. Újból egy ismeretlen érzés tört rá. Légzése felgyorsult, és homlokán verejtékcseppek jelentek meg. 
- Ne …. Nem, ez nem lehet – suttogta. Csak állt és meredt azokra a képekre, melyek az emlékeit alkották. Minden nap… Felkelt. Megnézte az órát. Kivilágosította a szobát. Ugyan azzal a fagerendával takarta el a napfényt, ami az Üvegfészkében köszöntötte. Kitörölte magából az álmosságot. Felöltözött. Dolgozni ment. Hazajött. És csak úgy hobbiból elaltatta magát. Ez pergett a szeme előtt. Körbe-körbe, egymás után. 
- Nem lehet, hogy ennyiből állt az életem… - szakadt ki belőle egy elkeseredett kiáltás. Hiába kereste azt az időt, mielőtt Munkavállaló lett, nem találta. Mert sosem létezett az a korszak az életében. Kiszállt az erő a lábából és a földre rogyott. 
Üres… 
Teljesen üres… 
Ez visszhangzott a fejében. 
Ez a világ… Maga az üresség… 
Egy madár csapódott a közben ismét átlátszó üvegnek. Egy kissé megszédült az állat, de a következő pillanatban összeszedte magát, és újból tovább akart repülni, de ismét nekicsapódott az üvegnek. Halk puffanás. Aztán még egy. Újra és újból. Ray elkerekedett szemekkel bámulta, amint a madár kezd eltűnni. Először csak megremegett a körvonala, majd egyre jobban el kezdett szaggatni a madár képe. Végül apró pixeldarabkákra robbant szét. A fiú csak ült és bámulta a madár hűlt helyét. 
Egy hangos recsegés rántotta ki a gondolataiból. Ray a hirtelen elsötétülő egyik üvegfalra nézett, ahol villódzó, egyre élesedő holografikus képként ismét megjelent az egyik Irányító, egy privát videó formájában.
Tájékoztatjuk, hogy letelt a kiszabott idő! Gratulálunk! Átmentél a vizsgán!
- Micsoda? – szaladt ki a kérdés a megdöbbent Ray szájából. 

Nyugalom, Ray! Megmagyarázzuk. Kikapcsoltuk a Munkavállalók Programozóját…

- Tessék? – allt fel a fiú, és az Irányítóra bámult. – Most szórakoznak velem? 

Az, hogy még most is átéled az érzelmeidet, rendkívül figyelemre méltó. De arra kérünk, hallgass meg minket…

Elvégeztünk egy tesztet néhány alanyon, mely abból állt, mennyire képesek megélni a felszabaduló érzéseiket. Természetesen voltak olyanok, akik ugyan úgy reagáltak, mintha be lenne kapcsolva a Programozó, tehát ők negatív eredményeket produkáltak. Ez persze semmilyen következményt nem von maga után… Folytatják tovább a saját körforgásukat. Viszont te, Ray és pár társad nagyszerű érzéseket mutattatok nekünk. Elfelejtett érzéseket.


- Állunkk csak meg egy pillanatra! – emelte fel hangját Ray. – Ez a művelet meglehetősen rossz számotokra, ugyanis rájöhettünk, hogy a ti kis „tökéletes” világotok milyen is igazából. Tudom, mit fogtok mondani. Amiért a kulisszák mögé láthattunk, valamilyen munkát ajánlotok fel, de felejtsétek el. Nem vagyok hajlandó nektek dolgozni!

Szóval így látod, Ray? Rendben van. De egy valamit elfeledtél. Megadtuk neked a pillanatnyi szabadságot. Új érzéseket. És te szomjazol majd utánuk. Mert nem leled meg őket a Programozóban. Megkaptál mindent, amit elvettünk tőled. Mi csak arra kérünk, hogy jelenj meg holnap az Emlékműben, és fogadd el azt, amit kérni fogunk tőled.

- Nem fogok oda menni, most mondom, ne is várjatok többet. Ez az én szabad akaratom!

A szabad akaratod? Hahahaha! Halljátok? Hallgass csak ide, Ray. Elmondom, mi hogyan látjuk a te „szabad akaratodat”. A mai napodat a teljes érzelmi világod megélésével töltheted. Minden érzésed, minden gondolatod csak a tiéd. Ez számámotokra a gondolkodási idő, ha úgy tetszik. Viszont eláruljuk neked, hogy ha nemet mondasz nekünk, újra beletaszítunk téged az ürességbe. És most már tudatában leszel ennek. De sose leszel képes teljes lenni, a Programozóval. És te ezt nem fogod tudni elviselni. Mert nem akarod elveszíteni a szabadságodat. Önmagadat. Ezért fogod teljesíteni a kérésünket. Hol van itt a szabad akarat, Ray? A markunkban tartunk. Téged is, és mindenki mást. Velünk leszel, mert nincsen választásod. Sosem volt, és sohasem lesz.

A kép megremegett a falon, majd egy villanás kíséretében eltűnt, magára hagyva Rayt az Üvegfészekben.

Igen, én is tudom, hogy nem fogok ezért kapni Pulizer-díjat. XD
Hát, ezek lettek volna a tervezett történeteim, remélem érdekesnek találtátok őket, én minden esetre jól szórakozom, amikor egy kicsit ezeken agyalok. :D

    Címkék: , ,